Reágáló

Orbán Viktor az utolsó demokraták egyike ebben az országban. Ez abból is látszik, hogy a kormányverzió helyett az eredetit, a frakciójavaslatot támogatja.  A dolgot csupán némileg árnyalja, hogy a kormány csekély önkorlátozást is tartalmazó verziójával szemben R. Antal és a Fidesz-képviselők módosítója a minden kontrolltól mentes médiacsászárnő jogait totálissá terjeszti ki. Emiatt kicsit operetthuszár-jellegű e demokratikus (valójában populista) mozzanat. Szép, hogy a kormányfő a kormányhatalommal szemben lép föl a demokratikusan választott képviselők döntése mellett, de egy így szelektált frakció azért lehet, hogy mégsem a népfelség legszebb reprezentációja.
De Orbán Viktor – minden demokrata jelleme ellenére (mert ő egy jellem, ezt lássuk be!) – a munkavállalói jogok iránt kevésbé érzékeny. A sztrájk joga még a mainál is korlátozottabbá válik a most tervezett törvényjavaslatban. Ami egy olyan országban, ahol ennyire kiszolgáltatottak a  munkavállalói tömegek, bizony nem túl bölcs.
Az Alkotmánybíróság már kiherélve, a sajtó szabadsága is igen gyönge lábakon áll az új média...khm... alkotmánnyal, és sorolhatnánk. Az alapvető garanciák arra, hogy életünk élhetőségét intézményeken belül is kivívhatjuk, ha némi fáradtságot vállalunk érte, nos ezek a biztosítékok haldokolnak. Semmi nem ellenőrzi többé a hatalom birtokosait – legyenek azok választott arisztokráciánk, azaz a formális vezetők vagy informális hatalmasok, mint Cs. Sándor, D. Sándor, S. Lajos és egyéb élősködő rablók becsületes üzletemberek. Az intézményi szerkezet üres formává tétele által ugyanis a demokratikus intézmények bármikor a komoly befolyással bírók minden gát nélküli érdekérvényesítési terepévé züllhetnek így. Latin-amerikai populista bábdemokráciákban volt oly jól megfigyelhető, hogy amit a bányatulajdonos tröszt és a drogkartell közösen eldöntött, azt öntötték törvényi formába. (Erre volt választ a populár-demagóg baloldal hatalomra kerülése.) Európában ez viszonylag rég finomodott. De ami itt történik, bármikor visszahozhatja a régi szép időket. Ebben az országban így ki lehet majd kísérletezni, meddig lehet elmenni komoly következmények nélkül a hatalmi és gazdasági új-középkor kiépítésében.
Azoknak az intézményesített és jog által garantált szervezeteknek és formáknak, amelyek most visszaszorulóban vannak, alapvető föladatuk volt a tőkék – a pénz, a hatalom, az információ, a tudás – teljes és kizárólagos privatizálása (sajáttá tétele) és totális monopolizálása elleni védelem. Elhiszem, hogy a jelenlegi miniszterelnök minden szándéka az, hogy az eddigi oligopolikus helyzetet lerombolja, de amint a szerkezet ellensúlyait megsemmisíti, már személye sem lehet garancia ez ellen, hogy az oligopólium szennyét a monopólium pokla váltja föl.
Talán ezért kellene millióknak az utcára áradni és tüntetni az Alkotmánybíróság jogaiért, a sajtóellenőrzés centralizáltsága ellen, a munkavállalók sztrájkjogáért.
Ezek alapjogok. Aki ezeket hagyja csorbítani, az alapokat számolja föl – bármily demokrata is az imidzse!
Aki pedig kezdeményezi a kontroll csonkítását, a történelem legsötétebb figurái közé írja be magát.
Blogon ezt egy ideig még leírhatjuk. A cinkos némaság ma még nem indokolható a félelemmel, a fenyegetettséggel.
A cinkos elterelés, zajkeltés pedig semmivel nem menthető.

Az egyik parlamenti párt egyik képviselője esmég fölvetette – egy gyermekmolesztálási ügy ürügyén – a cigánybűnözés problémakörét. Lehet, hogy az eddigiekből is kitalálható, melyik párt kiválósága tette ezt... Ez az ő ceterum censeójuk – kinek mi jut, ugye.
Szóval Lenhardt Balázs megint odamondta, amit oda kell. Nevén nevezte a dolgokat. A levezető elnök meg hallgatta őt néma áhítattal, majd rendre utasította azt, aki megemlítette neki, hogy nem kéne hagyni a síkos beszédet – legalább az Országgyűlésben nem.
Finom pillanatokat éltünk át megint.
Azt ugyan nem tudom, hogy a gyanúsított etnikai hovatartozását miből tudta meg a hivatalosan radikálisnak aposztrofált perináci párt delegálta honatya, de tippjeim vannak. Talán a nevek alapján következtetett.
Mert cigány az, akire mondjuk.
Hadd említsem meg, hogy a bűnözés elterjedése, bizonyos jellegzetes bűnelkövetési formák elharapózása joggal vet föl aggályokat a képviselő úrban! Nemrégen két komolyabban tárgyalt per is megjelent az útszéli (értsd: bulvár-)médiában. Az egyik elkövetője – ma már jogerős, tehát leírhatjuk ezt – Weiszdorn László, a móri bestiális mészárlás bűnsegédje és egyik elkövetője. A másiké egy celeb (mellesleg tehetséges színész), Stohl Buci. Narkós-piás vezetése miatt történt egy súlyos, komoly sérüléseket eredményező baleset. Utóbbi perben a vádlott el is ismerte bűnösségét, megkockáztathatjuk, hogy akad némi bűne.
Meg kell tehát erősítenem a cizellált programú párt szofisztikált logikájú rétorának megállapítását. Komoly problémát jelent hazánkban a jellemzően bizonyos nemzetiségi csoportok által elkövetett bűnelkövetés. Mint a nevekből jól megítélhető, a két nagy port fölkavart ügyben elmarasztalásra érett személy ugyanis minden bizonnyal német.
Vannak természetesen becsületes németek is, ezt jól mutatja a fölszólaló is, aki neve árulkodó volta ellenére kész és hajlandó kiállni a magyar nép érdekei mellett akár az etnikumok bűnöző életmódja ügyében is.
Ezt várjuk továbbra is tőle! Szükség van a becsületes németekre a harcunkban!
Így, együtt végre véget vethetünk a svábbűnözésnek!

És akkor a bunyevác-terrort még nem is említettük!

Ne feledjük: óvakodjunk a pirézektől!

Utóirat: Két, a cizellált programú párt által delegált képviselő módosító javaslattal élt a médiaalkotmány további színvonalemelésére. Javasolják, hogy a híradók limitáltan szólhassanak bűnügyekről. Csak azt nem tudom, akkor pártjuk megszólalásainak bemutathatósága az esti hírekben nem csökken-e radikálisan...

Ha egy ország kormánya erős hatalmi dominanciával bír a többi hatalmi ág rovására, a kormányerőnek nem illik beleszólnia a demokratikus ellenőrző mechanizmusok személyi és szerkezeti kérdéseibe.
Az utóbbi évtizedek médiatevékenysége persze valóban komoly kérdéseket vet föl. A közösségi diskurzus alapvető társadalomformáló erő, épp ennek a diskurzusnak alapvető tere a sajtó. Ha a felelősségétől független, parciális, párt- vagy gazdasági érdekek mentén működik, feladatának nem felel meg. Ezért kétségtelenül ideje egy új helyzetet teremteni a számára. Akár látens hatalmi ágnak is tekinthetnénk, de legalábbis egy komoly ellensúlynak. Ezért is volna értelme elmélkedni arról, hogy egy közvetlenül választott felügyelet legyen őrzője – parlamenti ciklusok félidejében (esetleg a legfőbb ügyésszel együtt) választva.
A média a hatalom legfőbb ellenőrzőinek egyike. Ha a hatalmasok visszaélnek jogaikkal, ha választott arisztokratáink pofátlanul sokat lopnak, ha az állami vezetők együgyű vagy idiotisztikus célok megvalósításába vágnak, ha a döntéshozók jogainkat korlátozzák, ha a hatalom erőszakának van kitéve bármely csoport, ha a demokratikus (köztársasági!) hatalmi ellensúlyokat megfojtják, a média jelez. A szólásszabadság és a sajtó feladata a hatalom kontrollja.
Na, ez lehetetlenül most el.
Az új médiahatóság bírságolási joga a cenzúra de facto visszaállítása. Lehet ugyan perelni a döntések megalapozottságát, de annak nincs halasztó hatálya. Ha a mélységesen pártelfogultságoktól mentes Szalai Annamária és hasonszőrű barátai (új nevén: NMHH – összevont felügyeleti szerv, hivatalosan azért egységesített, mert így olcsóbb; bizonyos szempontból valóban olcsó) szerint valamivel megsértette egy sajtótermék a – meglehetősen szubjektív megítélésű – szabályokat, azonnal fizetnie kell akár sok tíz milliót, és reménykedhet, hogy évek múltán visszakapja azt és kamatait. De addigra már csődbe mehet az újság. Azaz elhallgathat a kritikus hang. De nem is kell majd ennyire cifrázni: akár a nyilvántartási szám visszavonása is lehetséges lesz. Ami a kiadást teszi lehetetlenné. Azaz betilthatóvá válnak a sajtóorgánumok! Azok ellenőrzik a sajtót, akiket a sajtónak ellenőriznie kellene.
Na, ilyen nyíltan már a hetvenes években sem csinálták!
Kíváncsi vagyok, lesz-e majd olyan merész országos sajtótermék, amelyik az összevont MTI hírein kívül mer más forrásokat is használni.
Vagy maradnak a külföldi szerverekre menekülő blogvilág kis szigetei?
Amíg a szolgáltatókat rá nem kényszerítik azok szűrésére is. Mint a szabadságáról híres Kínai Népköztársaság területén. Úgy tűnik, a népi Kína úgyis a progresszió netovábbja a legtöbb növekedésfetisiszta vélelgőnek.
Tényleg fújnak a keleti szelek.
A humanizmus röpke intermezzója meg már a látvány szintjén sem tartja magát.
Szokjuk a csöndet, polgártársak!
Szokjuk, hogy aki szólni mer, a hatalom szerint az mostantól lármázik!
Szokjuk, hogy tudnunk kell, mit gondolhatunk – és mit nem szabad!
Mostantól széles e szabad hazában szabad – az egyetértés!

Persze szigorúan az együttműködő nemzet jegyében.

A Fidesz ugyan élvezheti kétharmada áldásait, de lassan szocialista mértékű karanténba zárja magát. Nem maradt iránta semleges párt a porondon. Mára a szélsőséges, magát radikálisnak nevező párt a legkevésbé ellenséges, de az is alig vállalja az együttműködést a kormánnyal. A helyzet azért ironikus, mert a perináci párt ideológiájából és viselkedéséből adódóan eleve karanténba kúszott, a volt kormányzók elmúlt nyolc évi teljesítményükkel és tevékenységükkel szintúgy magukra zárták az ajtót (talán '89-90-hez fogható mértékben), a kormányzóerők meg most teszik elfogadhatatlanná a velük történő együttműködést évekre előre. Ez azt jelenti, hogy nincs parlamenti párt, amelyik jelen állapotában másik parlamenti erővel egyezségre juthat. (Az ökopárt kívülről zárt, azaz mivel minden egyéb parlamenti párttal vállalhatatlan a megállapodás, így nincs kivel föloldani a kölcsönös karanténok rendszerét.)
Ugyanakkor a forradalmi kétharmad saját konzervatív liberális és liberális konzervatív bázisa elégedettségét, komoly szavazórétegeinek további elkötelezettségét kezdi ki gazdasági és szimbolikus tetteivel – az Alkotmány semmibevételétől az elbocsátások és végkielégítések alkotmánysértő szabályozásán át a remélt központi támogatások késlekedéséig, a szólásszabadság intézményes kereteinek kikezdéséig. A kormányzó erő helyzete ma még bőnek, kényelmesnek tűnik, de ez a kétharmados karantén hosszabb távon politikai mozgásterét szűkítheti, akár a ma még biztosnak vélt újrázást is ellehetetleníti.
Miközben várjuk a szentkorona-tanon alapuló királyság bevezetését, így a Schmitt-, vagy a Deutsch-Für-dinasztiát, esetleg Rónaszékiné-Keresztes-, végső esetre a Torgyán-ház dinasztiaalapítójának beiktatását, vagy a kormányzói főméltóság megválasztását (vajon ki lesz az?), az újbeszél elkezdődött. A nyugdíjak biztonságát ellehetetlenítő törvény biztosa a nyugdíjvédelmi megbízott, a népszavazás lehetőségének szűkítése az emberek akaratának érvényesülése érdekében tett lépés, a kizárólag saját emberek legitimálta program nemzeti együttműködési rendszer, a költségvetési tanács kivégzése a költségvetés szabadságának biztosítása, a cenzori hivatalra hajazó intézményeket létre hozó, a sajtószabadság megnyírbálására alkalmas törvénytervezet médiaalkotmány. Még mielőtt bárki kifogást emelne a formalista megközelítés miatt, ezek tartalmi kérdések. Az is, hogy a köztársasági hagyományt és az alkotmányba fűzött európai újkori egyetemes értékeket milyen könnyedén kukába dobják némi hangzatos államforma-váltásért, keresett hagyománykonstruálásért, az is, hogy a politikai térben hasznáatra ítélt kifejezések mára jelentésük ellentétébe stilizálódtak, az is, hogy az alapjogok elvi, a gyakorlatban kevéssé számon kérhető jogokká váltak.

De nem mindezek ellen szólal föl vadul Gyurcsány Ferenc, hanem ezeknek következményei ellen, momentán hogy mi lesz a nyugdíjpénztárakkal. Retteg és diktatúrát és fasizmust kiált, mint annyi elvtársa húsz éve mindig - ha fenyeget veszély, ha nem. Egyáltalán: fölszólal. Úgy tesz mintha neki semmi köze nem volna a kialakult helyzethez. Egy régtől hiteles ember...

Az operettállam operettbálja tehát folytatódik. A operetthuszárok és operettgenerálisaik tovább vívják operettcsatáikat. Úgy tesznek, mintha csupán ők volnának választhatóak. Holott Gyurbány Flektor és Orcsány Virenc, Szekeres és Hende, Schmitt és Drazsé, Pintér és Veres legföljebb egymás alternatívái, nem pediglen a hatalom és a közszolgálat hiteles letéteményesei. Egymással egy szinten vannak, de az nem szint.

Lassan talán egyre többen megértik: nekünk, egyszerű állampolgároknak kissé sokba kerül a jegy erre az operett-előadásra.

A magánnyugdíj-pénztárakban megtakarított összegek költségvetésbe visszaemelése mellett akadnak indokok. A költségvetés egyik legnagyobb visszahúzó tényezője a jelentős, a GDP arányában 80% fölötti adósság. Ennek és kamatainak törlesztése komoly forrást von el a gazdaságból, ami egyrészt a a növekedést fogja vissza, másrészt az ellátórendszerektől vonja el a forrást. Amennyiben tehát a kormány irányította parlamenti többség (nem, ez nem elírás!) a pénztáraktól elvett összeget az államadósság csökkentésére fordítja, ez elvileg akár növekedésserkentő és forrásnövelő is lehet. Ráadásul a magánnyugdíj-pénztárak portfóliói nem kicsiny részben állampapírokból álltak (lassan jogos a múlt idő), amit azonnal – és a továbbiakban a pénztárak „közvetítői felára” nélkül – leszámítolhat az állam. Arról nem is beszélve, hogy az 1997-es törvény a vegyes nyugdíjrendszer magánpillérét elég lazán szabályozza, így a működési költségük hajmeresztően magas volt – a hozam, azaz a befizetők, a leendő nyugdíjasok, az állampolgárok kárára –, miközben nagy mértékben fektetett állampapírokba, némi – működési költséget is finanszírozó – hozamfölár fejében.

Tehát - attól a szinte elhanyagolható ténytől eltekintve, hogy az alapproblémára, az aktívak arányának csökkenésére, a társadalom elöregedésére, a korfa terebélyesedésére nem nyújt megoldást - van közgazdaságilag és morálisan is komolyan veendő érve a kormány rablásának.

De mégis rablás.

Az ugyanis, hogy több kormányciklus alatt nem sikerült normálisan szabályozni a magánpillér tevékenységét, kevéssé a szabályozandóak bűne. A tőkés ott és annyit nyerészkedik, ahol és amennyit tud. Ettől tőkés. Az, hogy az első Orbán-kormány idején (többségben!) és ellenzékben sem sikerült a jelenleg regnálóknak egy épkézláb törvénymódosítási javaslatot benyújtaniuk a működési költségek helyretételére, a befektetések portfóliójának letisztítására, kevéssé jogosítja föl a hatalmon lévőket alkotmányos jogok átlépésére. Nem csupán a jogbiztonság (az, hogy bizonyos nemzedékeknek kötelező volt a magánrendszerbe lépés, szintén fölvetheti az esélyegyenlőség kérdését), de a gazdasági környezet bizalmának megszerzése érdekében is – hogy pragmatikus szempontot is elővezessünk a pragmatista kormánynak. Ugyanis ha eszközt vagy forrást veszünk el egy gazdasági szereplőtől az állam számára, akkor illik legalább kompenzálni, de akár kártalanítani! A számlák jogosultjai jogainak csorbítása pedig komoly alkotmányossági aggályokat vet föl.

És még egy bökkenő: az, hogy a járulékok tőkéjét és hozamát visszaveszik a büdzsébe, nem azért gond, mert egyszeri bevétel (ugyanis amennyiben adósságtörlesztésre megy, akkor hosszútávon megtérülő ráfordítás), hanem azért, mert vagy szintén hitel vagy rekvirálás. Amennyiben visszaadják a magánnyugdíj-pénztárakban számlán vezetetteknek az összeget nyugdíjas korukban (számlát nyitnak végre mindenkinek, ahogy azt az ökopárt követeli régóta), akkor egy elosztott, nem egy időben lejáró, hosszú távú, nagy időintervallumban terített, ráadásul a magánpénztárak működési költségeit megtakarító, ugyanakkor kiszámíthatatlan nagyságú hitelterhet vállal az állam. Kiszámíthatatlant, mert nem pontosan tudható a nyugdíjba vonulások időpontja, eloszlása, a nyugdíjban töltött évek átlagos száma, annak eloszlása, az öröklésre jogosultság átlagos aránya, sűrűsége. Ha meg egyszerűen rekvirálnak – ahogy az pl. a nyugdíjjárulék adóvá minősítéséből, így az alanyi jogosultság megszűnéséből sejthető –, akkor nem sok mindenről van beszélni.

Persze így sincs sok szólni való: ordítóan alkotmányellenes és hipokrita megoldást találtak a pénzbehajtásra.

Szóval alapvetően megfontolandó volna a cél. De ilyen törvénykezési eszközök esetén megkezdeni sem érdemes róla a vitát.

Ui.: A vad blogolás a témában lecsöngött. Én is csak upanisádnak szánom soraimat.

A legutóbbi kormányciklusban kapott alaposan a parlamenti többségtől(?) például a jelölési gyakorlata, a pártpolitikai egyeztetgetés mellőzése, az alkalmasságot mint elsődleges kritériumot tekintő praxisa miatt. Úgy tett, mint ha a köztársasági intézmények nem hűbérbirtokok, hanem funkciójukat betöltő szervezetek volnának. Szidta is őt a „baloldali” média és közszereplői illetékes gárda. A „jobboldal” viszont szerényen hallgatott, és ha rápirított az elnök a mértéket vesztett tevékenységére, bűnbánóan követte útmutatásait.

Majd egy egészen méltánytalan procedúrával megalázta: kiválasztott utódjának kvalitásaival, megválasztásának körülményeivel, a statáriális jellegű személymegnevezéssel arcul teremtette addigi republikánus elnöki utóvédharcát. Nem szólt egy rossz szót sem Sólyomról a „jobboldal”, csupán nem szólt hozzá.

Később, a csillámló októberi fényben megvillant Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, híres demokráciavédő igényes blogbejegyzése. Kiderül az alapos és körültekintő munkából, hogy a volt köztársasági elnök úr a volt miniszterelnök úr személyének is „engesztelhetetlen ellenfele volt”. Erről szívesen megtudnék még egy-két zaftosabb részletet, de ha nem, hát nem! Mindenesetre Gyurcsány fölteszi a kérdést, hogy miután épp mostanság „tiporja sárba a mai kormányzó párt az 1989-es alkotmányosság, a jogállamiság alapértékeit és intézményeit”, nem akar-e Sólyom László megszólalni nyilvánosan. Majd azt veti föl a maga szerény módján, hogy „látja-e saját felelősségét abban, hogy pár hónapja olyan politikai erő jutott hatalomra, amely nem erősíteni, hanem ellenkezőleg, gyengíteni szeretné a parlamentáris demokráciát, a jogállamiságot”. Tetszik érteni: látja-e felelősségét abban, hogy ez volt a választék: Gyurbán Flektorék vagy Orcsány Virencék! Esetleg arra utalhat még a szöveg, hogy az egyetlen demokrata csapat a "baloldali". Az tehát, hogy Sólyom felelőssége fölvetül itt, vagy azt jelenti, hogy az, hogy mélységes közutálatnak örvendenek, a köztársasági elnökön múlott, vagy azt, hogy a szabad választásokat Gyurcsány szerint meg kellett volna akadályozni. Mindkettő reálpolitikusi megközelítés.

A történelmi hűség kedvéért megjegyzendő: már alighanem készült a nem épp kormánypárti szöveg, amit a volt alkotmánybírósági elnök elmondott egy jogi fórumon, majd egy másikon megerősített.

Mindenesetre tanulságos e nyílt levél.

Aztán eljöve a november tompa homálya is, és jöve véle Lázár János. „Miként látja a saját felelősségét a húsz év alatt kialakult helyzetért?” - kérdené Sólyom Lászlót a jogérzékeny alkotmányszobrász-frakcióvezető, ha volna rá módja. Majd jelezi, hogy az emberek szavazói döntéseit nem lehet mindenféle alkotmánybírósági kontrollal nehezíteni. Utal rá, hogy a választók akaratának érvényesülnie kell, döntéseikben nem korlátozhatóak intézményesen.

Ez különösen a népszavazás intézményének jelenlegi törvényi visszaszorítási kormányszándéka tükrében hiteles.

Hát igen: ahogy azt Lázár megállapítja, csak az Alkotmánnyal van a gond.

És ez sem tanulságmentes.

De azért jó volna tudni: a tartalmával vagy a létével?

Már csak a miheztartás végett.

Az új undokok mintha új stílust hoztak volna. Még mindig mindent a népért, és már a nép által is: nemzeti együttműködés, kétharmados bátor alkotmánymódosítások, az emberek emberének kinevezése, a nép jussának visszavétele a közszolgáktól. Mindent a nép által – látszólag.

De egy új köztisztviselői törvénnyel (meg a mt. rájuk vonatkozó passzusainak megváltoztatásával) a közigazgatás dolgozóit könnyedén elidegenítették maguktól. A „médiaalkotmány” a sajtómunkások preferenciáit határozta meg. Az új Alkotmány koncepciójával és a jogalkotással az írástudókat és az épeszű jogászokat késztették kritikára. Miközben a tőkéseket sem csalogatták maguk mögé, sikerült három kulcscsoport jogos undorát kiváltaniuk. Három kulcscsoportét, amelyik az életünk mindennapi minőségére (közigazgatás, jogszolgáltatás) és hosszabb távon tömegek állásfoglalására (média, írástudók) lehet hatással. Mindezt úgy, hogy „a nép által” kormányzás formái üresek, és ezt „a nép” is észlelni szokta, ha lassan is. A civil szervezeteket pedig – bár úgy tesznek, mintha konzultálnának velük – finoman kiszorítják a közösségi döntésekből és a kontrollból. Pedig a „civilek” - azok, akik hajlandóak és indíttatva érzik magukat közügyekért ingyen, szabadidejükből áldozva tenni – általában nem hülyék, és a kis közösségekben mérvadó lehet a véleményük. A látványosan személyre szabott törvénykezéstől a kevéssé aktív állampolgárok is viszolyognak, így kontraproduktív voltáról ne is szóljunk!

Szóval a civilizátorság címkéje ezekre a fiúkra is átragadhat.

Persze fáziskéséssel, mivel amint nagy jelentősségű és kényes döntéseket hoznak, mindig van valami ingyencirkusz. Ez ügyes. Időnként gyurcsányoznak egyet, esetleg cigánybűnözőznek; amikor például az Alkotmánybíróságot és a népszavazás intézményét kezdik ki és magántulajdont nyúlnak le, előtte a jó erkölcsbe ütköző végkielégítésekről bonganak (amit egy szintén aggályos adóval kívánnak megoldani, de egy ennyire szolidaritás-kasztrált országban rövid távon népszerűséget hozhat).

Aztán kezdődik a tánc. Először benyújtanak egy Alkotmánybíróságot jogköreiben durván korlátozó törvényt, majd – amikor antidemokratikus szelleme miatt sokan zúdulnak föl – módosítják. Megígérik, hogy tompítják annak alkotmányellenes élét.

Végül elfogadnak egy bizonyos szempontból még durvább verziót.

Vagy az egyik – egyébként valóban csak feudálkapitalizmusunkban nélkülözhetetlen – állami ellenőrző szerv, a Költségvetési Tanács működésének forrásait vonják el valami ürügyszagú indoklással, majd – amikor komoly fölhorkanás követi ezt – finoman visszakoznak, mondván, az alkotmányügyi bizottság nem támogatja.

Végül egy másik bizottságban mégis megszavazzák.

Aztán itt van még egy kérdés: megérkezik lassan körünkbe a jogbiztonság! A jogalkotásról szóló törvény a visszamenőleges hatályú törvénykezést ki fogja zárni jövő év január elsejétől. Azok a törvények meg, amelyek visszamenőleges hatályúak, nyilván gyorsan megszületnek-megszülettek mind még az idén. A mostani tendenciákat fölváltja majd az ellenkező, a jogállami trend.*

Mi folyik itt? Csak színjáték volna ez, hogy elmondhassák, hogy a véleményformálók szempontjait is mérlegelik? Mert akkor nagyon hülyén merészen csinálják! A legegyügyűbb rőzseszedő asszony, frakciószónok vagy főszerkesztő-helyettes számára is két napon belül világossá tehető, hogy a kormány oda-vissza táncikál, míg végül az eredeti ötleteinél is nagyobb baromságokat formátumú törvényeket fogad el. Ez jobb esetben azt üzeni az egyszeri választónak, hogy a hatalom céljai megvalósítása érdekében nem habozik cinikus tettekre ragadtatni magát. Rosszabb esetben az az üzenete, hogy a kormány nem tudja, mit akar. Hogy improvizálnak a fejünk fölött az életünkkel. Hogy a választottjaink hezitálnak. Hogy nem a kormány tervei valósulnak meg. Vagy hogy nincsenek is terveik.

És akik ezt vélik majd, még nem is a tudatosabb, a választásokon nagy arányban részt vevő rétegek tagjai. Azok ugyanis rosszabbakat is gondolhatnak.

Szóval modortalan, erőszakos, ám hezitáló civilizátor hírébe hozhatja így magát a kormány. Mondhatni, belelavírozhatja magát az agresszív töketlen szerepébe.

Csak azt nem tudom, mi következik ebből az alkotmányozásra, a szentkorona-tanra, valamint a királyságra nézvést.

Bár ha azt is így folytatják, akadnak sejtéseim.

*: Persze aggódni nincs miért: ha esetleg úgy alakul, hogy valamelyik kormányközeli barát, rokon vagy üzlettárs perbe kerül valamelyikünkkel, az alkotmányozó többség kizárólag a tárgyalási és határozathozatali napokra esetleg még megváltoztathatja ezt a jogalkotási törvényt, majd visszamenőleg a ptk. vonatkozó passzusait a megfelelő ítélet érdekében! (Ha meg sokat piszmog a bíró, a bírók jogállásáról szóló törvényt is...)

-------------------------------------------------------------------------------------

Megérkezett a hír: a magánnyugdíj-pénztárakkal is megjátszották a szokásosat. Először bejelentették, hogy tizennégy hónapig lenyúlják az oda fizetett járulékokat, valamint minél több járulékfizetőt visszaléptetésre késztetnek az állami pénznyelőbe. Aztán odanyilatkoztak, hogy a kellő kompenzációt mindenki megkapja, a választás lehetőségét senkitől nem veszik el. Végül a benyújtott törvényjavaslat a magánnyugdíj-pénztári rendszert de facto kivégzi.

Cinikusak vagy bizonytalanok?

A ma kormányzó erők régebben időnként jelezték, hogy a múlt megismerhetősége nélkülözhetetlen.

De ma már ők is belátják: a magyar titkosszolgálatokkal minden a legnagyobb rendben. Ez leginkább azért van, mert nem zaklatták mindenféle csip-csup múltföltárással az ügynököket és egyéb szakembereket munkavégzésük közben.

A III. Főcsoportfőnökség különösen nagy becsben maradt. Szerencsére nem bolygatták, ki hogyan és mit tett a múlt rendszerben. Inkább a jövővel iparkodik foglalkozni az elit. Nyilván autonóm e döntése, a legkevésbé sem befolyásolták titkosszolgálati csoportok, erőterek.

Az első furcsaság az ún. Duna-gate ügy volt 1990-ben, némileg beárnyékolván a szabad választások tisztaságát. De az ügy kirobbantója, így az alkotmánysértő és diktatórikus jellegű tevékenység folytatásának megakadályozóját (írjuk le a nevét, hisz megérdemli, karrierje és további élete ment rá: Végvári József őrnagy) rövidesen fölfüggesztés, majd ügyészségi megrovás várta. Némelyek lemondtak a felelősök közül, de börtönbe végül senki nem került – még az ügy leleplezője sem, bár ő nem sok híján úszta meg.

Később jöttek a különböző lelepleződések. A leleplezettek ellentámadásaként pedig személyiségi jogi perek indultak. Ez utóbbiakban többekről bebizonyosodott, hogy valóban nem ügynök volt, hanem ún. tmb. (társadalmi megbízott), aki jobbára ingyen, merő lelkesedésből súgott be, terjesztett álhíreket, tört ketté karriereket, életeket... Szóval pernyertesek voltak számosan, ezek egy részéről a tárgyalásokon kiderült, hogy még aljasabb tevékenységet végeztek, mint eredetileg sejteni lehetett, de papírjuk lett róla, hogy a sajtó rágalmazza az ártatlanokat.

És persze akadnak, aki még csak tmb-k sem voltak.

Itt van pl. szegény Lendvai Pali bácsi. Bécsi újságíróként időnként konzultált a magyar követség illetékeseivel, alkalmanként el is kottyintott nekik komoly információkat bizonyos ellenzéki csoportokról, tervekről, de ez csupán újságírói munkásságának része volt. Egy-két tisztes kvaterka volt mindez a béketábor némely diplomatájával! Ő így lazította a puha diktatúra kereteit offenzíven, vagy mi! Remélem, a közkinccsé tett karakán cáfolat után a rút rágalmazókat bepereli majd!

Aztán itt van a jelenlegi belügyminiszter esete. Őt például megfigyelték, de nem zavarja. Ami finom dolog egy finom úriembertől. Főként ha azt vesszük, hogy mit tehetne jelenlegi pozíciójában, ha zavarná! Bár azt nem tudjuk, hogy mi volt a megfigyelés oka, politikai, bűnüldözési vagy egyéb okok ispirálták-e a konspirációt, de azt igen, hogy a megfigyeltet már nem figyelik, valamint azt is, hogy tud róla. Az meg, hogy a kurucinfo adataira támaszkodhatott, számos állampolgárt lelkesedéssel tölt el az állambiztonság titkos működése okán! Így nem csupán kiváló közszolgánknak, de a megfigyelést folytató szerveknek is nyitott könyv az élete. (Rendes miniszter meg sok oldalról tájékozódik, minden sajtóterméket rendszeresen bújnia kell!)

De említhetnénk egy két éve nyilvánosságra került fölvételt egy telefonbeszélgetésről, amelyen egy titkosszolga referál egy magyar mágnásnak, aki hallhatóan nem is lepődik meg ezen. Talán máskor is előfordult ilyen? Igaz, volt a korántsem ologarchában rossz érzés...

A rendszer tehát továbbra is kiválóan, megbízhatóan működik (akárcsak más bűnüldöző és biztonsági szervek), hála a tapintatos, jótékony homálynak, mely körülölelte és a mai napig körülöleli tevékenységét, irányítóinak és informális kapcsolatainak a múlt rendszerhez fűződő viszonyát. Ez persze eredményez olykor némi diszfunkciót, mint például a – jobbára ellenzéki – politikusok és véleményformálók szennyes múltjának bűvészcilinderből jó időben előkerülését. Amit az izgágák egy tisztességes, a nyilvánosságra és a személyiségi jogok tiszteletére egyaránt alapuló ügynöktörvénnyel vélnek orvosolhatónak. Radikálisabb és téveszmésebb állampolgárok még a komoly vagyonok és háttérhatalmak kialakulásának egyik fontos tényezőjét is fölfedezni vélik a tisztázatlan múltban. Esetleg – időnként – egyéni érdekek érvényesülését is a társadalmi érdekekkel (pl. átláthatatlanság a közpénzekben, bizonyos bűncselekmények gyérebb földerítése, a jogalkotási folyamatok időnkénti inkonzekvens és inkonzisztens volta) szemben.

Na, ezek azok a zavarkeltők, akik mára remélhetőleg végre a szolgálatok látóterébe kerültek!

Vagy legalább az APEH-ébe.

Persze ilyesmin fanyalogni, mikor hosszú távú hatással bíró tettekkel foglalatoskodik most a kormány? Avatott kézzel nyúl összetett ügyekhez, megfogván őket a maguk valójában, nemes egyszerűségükben.

Itt van rögtön az oktatás...

Levél a Nép nevében

Polgártársak!

Azon ellenforradalmi erők, amelyek Az Emberek Kormányának XXII. századi szellemű, koncepciózus és megfontolt társadalmi-politikai terében zavaró tényezők, méltán számíthatnak arra, hogy a Nép amúgy oly türelmes és tapintatos választottjainak haragja sújtja őket. Megvetésünkről nem is szólva!

Az örök okvetetlenkedők e forradalmi időkben szükséges lendületes lépteinket és tetteinket folyvást kritizálják. És nem is ez a baj, mert a Nép – Kormányán keresztül – hasznosítja a segítő kritikákat. De építő kritikák ezek – kérdem én, a Nép barátja –, segítő szándék vezérli őket? Nem a Nép gyarapodásának kerékkötői ezek?

Az elavult, a régi rendszer által fabrikált, rút alkotmányt bizony ki kell cserélni egy újra. De addig is – hogy sajátunknak érezhessük – ki kell javítani. Mert egy új választási rendszerrel tudhatjuk biztosan magunkénak több cikluson át a Parlamentet mi, a Nép, Kormányunk által! Mert változtatnunk kellett, hogy bizonyosan sajátunk legyen mindenütt a polgármester-helyettesi szék is. Mert lépnünk kellett, hogy az Alkotmánybíróság is a miénk legyen. Sorolhatnám még!

Ne feledjük: alkotmányt adtunk a médiának! És mi a hála? Kritizálnak! Ellenállnak és kifogásolnak! Nincs bizalom bennük irántunk, az eddig is önmérsékletet tanúsító forradalmi hatalom iránt. Rettegnek, hogy visszaélünk majd a sajtót regulázó, sajtószabadságot ellehetetleníteni képes passzusokkal! De itt és most kijelenthetjük: a Nép sosem él vissza hatalmával, legföljebb él vele!

Ne feledjük: a közigazgatás rút haszonélvezőitől, akik nem átallottak végkielégítést fölvenni munkájuk után, visszavettük a Nép jussát! Amelyik közszolga pedig nem fogadja el a Nép akaratát, azt ma már indoklás nélkül azonnali hatállyal az utcára tehetjük! Lehet, hogy akad egy-egy jogos kifizetés is, amit megadóztatunk. Lehet, hogy időnként lesznek majd túlkapások, apróbb egyéni hibák és torzulások. De mit számít ez az egyetemes magyar igazság érvényesüléséhez képest?!

Ne feledjük: azok a taláros akadékoskodók, akik az Alkotmányra hivatkozva akadályozták voksrevolúciónk térnyerését, most végre megismerhették, hol a határ! Mi, a Nép – választott képviselőink útján – vagyunk hivatottak meghatározni akár visszamenőleg is, mi jogos, mi nem az! Ha pedig holnaptól – a Nép fölhatalmazása alapján – kinyilvánítjuk, hogy minden eddigi éttermi sörfogyasztás bűncselekmény volt az elmúlt hatvan évben, mely öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztést érdemel, van-e, aki hivatott megkérdőjelezni a Nép döntését?

Ne feledjük: mára arról a Sólyom Lászlóról derült ki, hogy a Nép Fülkeforradalmának ellensége, aki épp a már akkor is forradalmi hevületünk által lett köztársasági elnök a még ellenforradalmi időkben, és aki a Köztársaság megmentése érdekében folytatott ádáz utóvédharcával álcázta eleddig álnokságát! Hálátlanságáért persze elnyeri méltó jutalmát: Lázár János polgártárs kérdőre vonja majd azügyben, mekkora a felelőssége az Új Népi Alkotmány megszületésének késleltetésében!

Sokan óvnak és féltenek minket a jó szándékú, ám ideológiailag kevéssé fölkészült polgártársaink közül. Azt mondják, hogy a média munkásait és a közigazgatást egyszerre elidegeníteni magunktól nem jó ómen. De kell-e félnie annak a közszolgának vagy újságírónak, amelyik a Nép – és kormánya – barátjaként viselkedik? Nem! Így hát bizakodhatunk, hogy a média továbbra is a forradalmi valóságot írja teljes odaadással, a közigazgatás pedig – a dezertőrök, a sunyi szabotőrök, a felmondásukat benyújtók nagy száma ellenére – zökkenőmentesen működik tovább elkötelezett közszolgáink segítségével.

Számos támadás érte a forradalmi erőket azért is, mert az egyik legnépszerűbb intézmény jogköreit szűkítette. Ezek a támadások méltánytalanok. Mert a fokozódó helyzet fokozódó tettekre sarkall! És tegyük hozzá, hogy a Nép Kormánya, bár megtehette volna, nem törölte el az Alkotmánybíróságot, csupán nem engedi, hogy az olyan kérdésekbe, amihez semmi köze – mint például a magántulajdon alkotmányos kérdéseinek köre –, ami nem az ő asztala, olyasmibe beleszóljon!

Jó néhányan fölvetették, hogy a forradalmi táborunkban nagy népszerűséggel bíró, de az ellenséges erők kevésbé elvakult részében is komoly tiszteletnek örvendő volt köztársasági elnök számonkérése bizonyos rétegekben ellenérzést válthat ki. Ez lehetséges, de a nemzetnek számon kell kérnie az alkotmányosság leple alatt tétovázó, a forradalom nagyságát veszélyeztető elemeken is tevékenységüket!

Kijelenthetjük, hogy a nagy idők nagy formátumot igényelnek!

Ne féljünk bátrak lenni!

És ne feledjük: végre a Nép igazsága válhat valóra!

Akik pedig folytatják aknamunkájukat, azoknak innét üzenjük: az Alkotmányozó Kétharmad ugyan továbbra is önmérsékletet tanúsít, de nem engedjük, hogy evvel bárki visszaéljen! Becsülje meg mindenki ezt a békét!

Mert fölhatalmazásunk alapján tovább is léphetnénk!

De mi jók és demokraták vagyunk!

J.-P. M.

A Nép Barátja

Hogy mikortól válik jelentőssé az ellenforradalmi nyomás a forradalmi kormányra, nem tudni. A Centrális Erőtér Izzó Magva – mellékállásban Fényherceg – szerint egy évük van. Nyilván a választói népszerűség és a nemzetközi szervezetek türelme, valamint a befektetői bizalom tekintetében.*
Nem tudni, mennyire látja jól a Nemzet Vátesze.
Az mindenesetre megnyugtató lehet az Új Rendszerváltás letéteményeseinek, hogy akad választói tartalék. Ha a konszolidált bourgeois rétegek, a „centrum” szavazói elfordulnak, még mindig ott a jobboldal, ahol fölszabadult egy kevés kapacitás. Ez többek közt abból is látszik, hogy a szentkoronássy-szívcsakrássy-cigánymunkatáborszky másik forradalmi párt, amelyik szintén büszkén hirdeti, hogy a turultőke kevésbé kizsákmányoló, mint a karvalytőke, esmég megjelent az utcán. De mert oly sok rendes nemzeti témát fölkarolt előlük a Nemzet Erőtere, a mélységes magyarság kiváló képviselőinek már csak a szerencsétlen, rosszkor rossz helyen lévő Károlyi Mihály szobrának b@szlatása maradt. (Arról ne is szóljunk, hogy a Trianon tragédiájához Károlyinál – nemzetiségi politikájával – százszor inkább hozzájáruló Tisza Pista szobrának odadurrantásával szimpatizálnak a fiúk!) Időnként a „Viktor, takarodj!” jelszavát is skandálták, ami euforikus cikkeket és blogbejegyzéseket eredményezett néhány elkötelezetten független baloldali írástudótól, de elképzelhető, hogy ezek túlbecsülik a takarodjozás jelentősségét. A tüntetés épp a maradék kormányellenes jobbikos fülkeforradalmároktól elválasztásása céljából szerveződött. Szóval a jobboldal szélén akad még, mert fölszabadult már némi vésztartalék a Nemzeti Konszenzus Alkotmányozó Többsége számára. A kiürülő másik nemzeti szívű párt szavazóinak egy része átvándorolhat hozzájuk. (Úgy tűnik, Orbán tanul Ficótól.)
Vagy itt vannak például a kolontáriak, akik ugyan már tüntetést helyeztek kilátásba, de a Nemzet Gazdasági Szabadságharcosa megígérte, hogy lemegy beszélgetni. Megoldja az emberek gondjait személyesen, ahogy egy szeretett vezetőhöz illik. Azt üzente, nem fogyott el a figyelme. Na, majd ha még egyszer azt üzeni, Kolontárra le köll menni... Szóval szavával megnyugtatta a háborgó néptengert is. A karizma a helyén van.
A nemzetközi szervezetek most leginkább amiatt vannak berittyenve, hogy bedőlhet az euró. A görögök után ugyanis az írek is meglehetőst lazán siklottak el néhány pénzügyi és számviteli tény fölött. Ami nem épp jó ómen a közös valutára nézvést. Így aztán a pénzügyi szervezetek – különös tekintettel arra, hogy végső esetre némelyikük maga is elfogadhatónak tartotta a szerkezeti reformokat kezdett új EU-tagállamok számára a nyugdíjpénztárak aranytartalékként kezelését – velünk most nem sokat fognak szöszölni. Kicsit dörmögnek, de annyi zavaros költségvetés akad a kontinensen, hogy ezúttal talán nem mi leszünk a renitensek.
A befektetések persze nem fognak szárnyalni egy bizonytalan vagyoni jogi környezetben, legföljebb el belőle, ami komoly gond lehet. De erre is biztosan van valami titkos kurucos receptje a Matolcsy-iskolának és híveinek. Vagy abban bíznak, hogy a világgazdaság annyira sz@r lesz, hogy az ország még így is bizalomgerjesztővé válik az ínyencebb tőkebefektetőknek abban a mezőnyben, vagy abban, hogy annyira megugrik a recesszió után a globális gazdaság, hogy mindenhová dől megint a lé, akkora lesz a tőkebőség. Ha meg nem e két szélső érték jön be, majd folytatódnak az Emberek Kormánya által már megkezdett meghitt (bársonyos?) megszorítások vagy majd akarunk, az is elég lesz. Meg valami kockázat szinte kell is az amúgy minden feszültségtől ment, mégis forradalmi jövő évi költségvetésbe! (Esetleg Fellegi Tamás, Pintér Sándor kilép a kormányból, hogy ismét befektetővé avanzsáljon, föllendítvén imígyen gazdaságunkat. Az utóbbi emberei már úgyis vigyáznak ránk, nem kell neki személyesen felügyelnie lépteinket...)

Szóval tényleg kb. egy évünk van – az a baj, hogy nem csak a kormánytöbbségnek, minisztereinek és tettestársainak, hanem nekünk is –, aztán majd minden eldől.
Reméljük, kivételt képez ez alól az ország.
Ha már az Alkotmány dőlt...

*: A reménykedőknek kiábrándító lehet, de megjegyzendő: a letaglózó többség sokáig marad még. A kormánypárti frakció képviselőit jó ideig sakkban lehet tartani a külső segítség mindenkori lehetőségével - mivel a meglehetősen különböző ellenzéki pártokat jól ki lehet játszani egymással szemben... és még nem is szóltunk a két, nyilván jutányosan hozzáférhető független képviselőről...

A következőkben az Almássy téri Szabadidőközpont lesz témánk.

Ez az épület az utolsók egyike volt, amelyik kiváló kulturális programoknak adott otthont a kilencvenes években. Aztán műszaki állapotára tekintettel be-bezárták.

Később újra kinyitották, akadtak itt táncházak, kulturális estek, kiállítások és időnként – hétvégenként – koncertek is. Volt egy úszómedence is az alagsorban, de nem volt eurokonform. Ahhoz, hogy az legyen, feszített víztükör kellett volna. Így aztán – ahelyett, hogy átalakították volna feszített víztükrűvé – föltörték a medencét.

Aztán jött a gond: az önkormányzatnak bevétel kellett. A szabadidőközpont ugyan azon kevesek egyike volt, amelyik egy kevés nyereséget is termelt a kerületnek, de egy ilyen és ekkora ingatlan egy ilyen és ekkora helyen biztosan sokat ér. Az ürügy is megvolt az eladásra: a környéken lakókat zavarja a – ritka koncertek folyamán hallható – zaj. Nem csak a zene: a fiatalok hangoskodása is a téren, ahogy kijönnek.

Hát, ugye, egy ilyen problémának több megoldása is lehet. Az egyik az, hogy az épületet szigetelik, az előtte hangoskodókat meg csöndre intik a kerületőrök, végső esetben megbüntetik a hatósági közegek. A másik az, hogy az épületet eladja az önkormányzat virágkötő-műhelynek vagy suttogópropaganda-központnak.

Nos, a történet meglepő fordulattal folytatódik: az épületet elkezdték fölújítani néhány tízmillió forintért, aztán eladta Erzsébetváros. (Az, hogy egy ingatlan fölújítása eladás előtt kidobott pénz, mindenkinek evidens, aki lakott már lakásban...) A helyi képviselő – emlékezzünk meg nevéről is: ő Molnár István, 2007-ig SzDSz-, mára Függetlenek Erzsébetvárosért Egyesület-delegált – föllélegzett, mivel a helyi lakók „folyamatosan panaszkodtak a zajra”. Most majd biztosan nem fognak... A Képviselő Úr máig is büszke erre a sikeres akciójára. Persze lehet is. (A legszörnyűbb, hogy ő speciel nem a legrosszabb helyhatósági képviselő a kerületben. Vannak, akik látványosan korruptak. És - bár ez meglepő - vannak, akik butábbak nála.)

A pályázatra két jelentkező akadt. Az egyik négyszázmilliót ajánlott, és vállalta az épület teljes műszaki fölújítását és azt, hogy továbbra is kulturális központként üzemelteti az épületet. A másik hatszázötven milliót ajánlott. Nem mondta, mire kell neki. (Mint később kiderült, amint tudta, továbbadta egy, a pályázat idején még be sem jegyzett cég számára az ingatlant.)

A pályázatot az utóbbi cég nyerte. Említette, hogy szállóvá akarja átalakítani a szabadidőközpontot (akkor bizonyosan nem zajonganak majd az épület előtti téren a fiatalok), de a pályázatban és az adás-vételi szerződésben semmilyen kikötés nem található a további hasznosításra vonatkozóan. Elvileg március idusán nyílik az új szálló.

De – hogy kerek legyen a történet – néhány napja jártam ott. Épp buli volt, a zene szállt a légben, fiatalok hangos kacaja szállt a téren át... Az immáron Almássy Hall - immár nem hozva bevételt a VII. kerületnek, csak magánzsebeket telítve - ismét működik. Nem tudom, az ott lakók panaszkodnak-e.

Íme, egy sikeres helyi privatizáció története!

Az alkotmányozó többség alkotmányoz.

Abba egy kissé beleléptek, hogy az Alkotmánybíróság jogkörét korlátozni kívánják. Aztán elkezdtek kihátrálni, de benneragadtak abban, ami bűzlik ebben. A közigazgatás dolgozói után – a jól megadóztatott végkielégítések után – sikerült az írástudó elit körében is egységfrontot teremteni magukkal szemben. Amióta meglátták, hogy mégsem övék a bölcsek köve, módosítva kívánják beterjeszteni az Ab döntési jogának szűkítését. Valami olyasmit találtak ki, amiben alapvetően kiherélik a Lázár-féle (?) eredeti törvényjavaslatuk brutalitását, ugyanakkor azt, amiért létre hívták, megvédik: a látens megszorításokat nem kívánják nyílttá tenni és nem hagyják elkaszálni, a magánnyugdíj-pénztárak kasszáját így kiüríthetik, hogy évtizedek múlva legyen csak látható, mit is tesznek. (Azt meg jó volna tudni, mit terveznek a népszavazás intézményével az új indítványban.)

Az ötlet nem rossz, de félő, hogy nem tökéletes stratégiailag. A fülkeforradalmárok és a szappanoperákon szocializálódott, mindennapi benzint és sört ácsingózók és követelők közt alighanem még mindig megmaradhatott így a tökös, kemény kormány imázsa egy időre. De némi kognitív készséggell, az analfabétizmust meghaladó képességekkel átlátható, hogy az alapvető kérdés fönnmaradt: azon intézmény, amelyik jogköreivel él akkor is, amikor a megalapozatlan és megfontolatlan kormányzati intézkedéseket akadályozza, láthatóan jogainak szűkítésére számíthat. Ez nem jó üzenet azoknak, akik a hatalmi ágak ellensúlyait funkciójukban, ellensúlyként látják szívesen. Félő, hogy az „értelmiségi siránkozás” nem hagy alább ettől a jelenlegi törvényjavaslattól, ha időlegesen föl is lélegzett, aki érzékeli a jelenlegi és az első verzió közti – ó, nem, dehogy minőségi! – mennyiségi különbséget. Az meg különösen zavaró lesz ezeknek az „elefántcsonttornyász, életidegen, nem realista, elméleti” rétegeknek (de talán még Török Gábor ingerküszöbét is eléri), hogy ez nem csupán veszélyes precedensnek, de akár megfélemlítésnek is tűnhet. Ha esetleg úgy rémlenék a kormányt kritizálóknak, hogy evvel keményen üzen Orbán a többi intézménynek, nem csodálkoznék. Mert bizony tényleg van egy olyan olvasta a dolognak, hogy a szót nem fogadók megregulázására mindenki számíthat. Alkotmányosan – alkotmánymódosítással.

Mintha ez azt is jelentené, hogy ha az új többség nevezett ki, akkor is jó, ha tudod, hol a helyed.

Lehet, hogy nem sikerült az írástudók szimpátiáját Lázáréknak most sem kivívniuk? Pedig mennyit dolgoznak rajta...

És ne feledjük, mindez az adózás visszamenőleges hatályú megváltoztatásából indult ki! Érdemes volna fontolóra vennie a történelmi nemzetgyűlési többségnek a büntető törvénykönyv visszamenőleges hatályú megváltoztatását is.

Kezdhetnénk rögtön „A fülkeforradalommal szembeni ellenforradalmi tevékenység és az ellenforradalmi pártok jelöltjeinek nemzeti együttműködést gyalázó voltáról” szóló bűncselekmény kodifikálásáról – mondjuk tíz éves visszamenőleges hatállyal. Hogy aki az új évezredben nem az évezred magyar pártjának volt delegáltja, kerüljön a megfelelő cellába!

Jó lesz, ha végre mindenki belátja: a nép fölhatalmazása az egyetlen igaz elsődleges jogforrás! (Meg időnként Isten, ez attól függ, milyen passzban van az alkotmányozó többség...)

Csak el ne feledjék a döntéshozók: a véleményformálók időnként finnyásak tájunkon!

Sebaj, majd a Köztársasági Elnök Úr, népuralmi demokráciánk ezen üde színfoltja valami új levelével helyre tol minden kétkedőt!

Tisztelt Barátaim!

A legjobb barátok azok, akik szólnak, ha túlléptem határaimat. Akik jelzik, ha etikátlan tettekre vetemedem. Akik figyelmeztetnek, amikor jogaimat és vállalt erkölcsi korlátaimat áthágom.

Az Alkotmánybíróság a köztársaság barátja. Amikor valamely hatalmi tényező az alkotmányosság kereteit feszegeti, amikor mindennapi életünkre közvetlenül, de nem könnyen átlátható módon rossz hatással bíró tettekre vetemedik valaki, amikor közös életünk minőségét valamely közszereplő vagy közintézmény rombolja, amikor szabadságunk jogait valamely nem erre, hanem életünket és lehetőségeinket bővíteni hivatott, erre fölhatalmazott hatalom csorbítja, azt megfontolt és érdektől mentes döntésével az Alkotmánybíróság megakadályozni jogosult.

Ma még e taláros testület korlátozás nélkül jogosult e hivatásának betöltésére. Holnap vagy holnapután, a kormánytöbbség alkotmánymódosítása után már nem lesz az. Ma még a kormány – parlamenti többsége támogatásával – nehezebben veheti el jogainkat és életminőségünket akár hatalmi eufóriája, akár jóindulatú vaksága indíttatásában. Holnap vagy holnapután már alig marad kontrollja. Ma még a köztársaság barátja, az Alkotmánybíróság megsemmisítheti az alkotmányos jogainkba ütköző törvények bármelyikét. Holnap már csak azokat, amiket épp e törvények hozói engednek.

Egyedül maradtunk a hatalommal szemben. A népszavazás lehetőségei éppúgy szűkülni látszanak, mint a Taláros Testület jogkörei. Ma együtt vagyunk, talán még holnap is együtt lehetünk, de holnapután akár együttes föllépésünk, a gyülekezés szabadsága is szűkülhet. A centrális hatalmi góc lehetőségei kimeríthetetlenek.

Nem állítom, hogy 2010. november 3-án ugyanúgy szétverik a békés tüntetés résztvevőit, mint 2006. október 23-án. Azt állítom, hogy ha ez a folyamat folytatódik, akkor bármikor megtehetik ezt következmények nélkül. Nem állítom, hogy rossz szándék munkál a döntéshozókban. Azt állítom, hogy ami most az Alkotmánybírósággal szembeni jogkörmegvonással elkezdődött, a szabadság és a biztonságos életminőség elleni támadás. Hogy lehetőséget teremtenek evvel az alig megszületett demokratikus köztársaság garantált jogbiztonságának és egyén boldogulásának esélyéhez fűződő jog mindenkori hatalom általi elpusztításához.

Egyedül maradtunk. Az együttes föllépés, a jogrendszerben elérhető jogérvényesítés közös formája nagy mértékben csökkent. Az egymásra találás jogos formáinak szétrombolása lehetővé vált, jogaink csorbát szenvednek. A harmonikus vita – jogi – keretei szűkülnek.

Köztársaság-pártiak vagyunk és demokraták. Amikor a republikánus keretek kiürülnek, tartalmatlan és használhatatlan formákká nyomorulnak, tisztán és világosan, nyugodtan, de határozottan kell kinyilvánítanunk: nem hagyjuk, hogy a demokráciában való részvételünk lehetőségeit csorbítsa a mindenkori hatalom.

Lehet, hogy ez az utolsó esély a jogkövetkezmények nélküli szabad közös véleménynyilvánításra. Éljünk hát vele! Határozottan, békésen, érthetően.

Az Alkotmánybíróság barátja a hatalomnak és a szabadság- és tisztességszerető állampolgároknak. A népszavazás intézménye pedig a testvérünk.

Ne hagyjuk elveszni egyiket sem!

Szabad demokráciát! Nem kérjük és nem követeljük: elvárjuk. Öntudatos, szabad polgárokként.

Maradjunk egyetértésben a szabadság intézményeinek óvásában, Polgártársaim! Ne hagyjuk, hogy kivegyék a kezünkből közös sorsunkat!

A helyhatósági választások után az ország nagy eséllyel narancsba borul.

Az új választójogi törvény nagyban tett azért, hogy a helyi szervezetek, egyesületek, valamint a kisebb pártok rajthoz se állhassanak október 3-án. A mezőny némileg szűkült.

Igaz, a kisebb településeken még mindig tartják magukat a független jelöltek, számosan vannak, akik nem köthetők párthoz, ám az ország szinte egész területén ott virítanak – és mára már a kisebb, a 10.000-nél kisebb településeken is – a Fidesz egyéni és polgármester-jelöltjei.

A törvénymódosítás tehát látszólag célt ért: a politikai paletta erősen szűrt lett már a nulladik forduló után.

De vajon nem hord-e veszélyeket ez a kormányzó párt(ok – hehe!) számára?

Orbán és pártja mint „centrális erőtér” addig bízhat hosszú távú hegemóniájában, amíg az ellenzéke szétaprózódott, amíg nem bukkan föl egy erősebb ellenpólus, egy alternatíva vele szemben. A mostani jelöltállítási arányok azonban ebből a szempontból akár kellemetlenné is válhatnak a számára.

Ha csak a – meglehetőst megnehezített – polgármesteri jelöléseket tekintjük, a Fidesz kimagasló eredménye mellett a Jobbik, az MSzP és az LMP eredményei eltörpülnek. Ugyanakkor ha a lakosságarányra vetített településvezetői kandidálókat vagy az egyéni jelöltek számát vesszük figyelembe, korántsem ekkora az előny. Míg Hunniában (Kelet-Magyarországon) számos településen versenybe szállt a Jobbik, jó néhány közepes és nagyobb településen (Kecskemét, Veszprém, Gyula, Balassagyarmat, Salgótarján, Dunaújváros, Gödöllő, Cegléd, stb.) az egyetlen nagyobb kihívóvá az MszP által delegált vagy az MszP által támogatott „független”, „civil” jelölt vált. Ez azt jelenti, hogy az indulásnál a Fidesz önmaga legerősebb alternatívájává igen sokfelé ismét a szocialistákat tette. Az ajánlószelvények összegyűjtéséhez a megváltozott körülmények közt ugyanis alighanem elengedhetetlen feltétel – a komoly tőkeháttér, az informális listák és a nagy választási rutin, szervezési tapasztalat mellett – az infrastrukturális háttér. Ebben pedig – a kormányzóerők mellett – leginkább a szocialisták bővelkednek még mindig. (Budapesten persze meglepetés is lehet: a senki által komolyan nem vett ökopolitikai párt és jelöltjei jelentős választói rétegekkel bírhatnak. A kis ismertség mellett akkor és ott 13%-ot kapott párt ismertsége növekedett, hálózatai kialakulóban...)

Az új választójogi törvénnyel a fideszesek tehát fölhizlalták „ősellenségük”, a Magyar Szocialista Párt esélyeit a váltópárti szerep négy éven belüli visszaszerzésére. Az ugyan igaz, hogy ha teljes kudarcot vall a volt kormányzóerő a jelenlegivel szemben, az igen kínos helyzetbe hozhatja a szocialistákat rövid távon, annak esélye azonban, hogy a jelölés során visszatérő váltópárti esélyeik a választás után elsüllyedjenek, mégis igen elhanyagolható. Csak azon forgatókönyv eredményezheti ezt, amelyben mind a fővárosban, mind országos átlagban a harmadik erővé szorulnak vissza.

Minden egyéb variáció visszahozhatja a váltópárti szocialista reményeket.

Ezt Orbán a szavazófülke-forradalmi törvénykezési lázban alighanem elszámolta.

Kár. Ennek az országnak megint ezek adják a váltópártját, pedig már ez a centrális erőtere sem volt egy népünnepély...

A Nemzet Szociopatáinak Nagyjai végre hallatják hangjukat. Akadnak, akik „kettős kordonnal” védenék a bűnöző romáktól a rendes, dolgos magyar népet (vajon a bűnöző sváboktól, kunoktól és avaroktól miért nem?), meg esetleg némi szögesdróttal, ha nagyon muszáj, de tőlük ez nem újdonság. Viszont már vitézlő minisztereink egyike is beújított.
Megértem én, hogy le kell nyúlni a rendmániás alakok szavazatait a radikális jobboldaltól, de arra azért nem számítottam, hogy Pintér Sándor, nemzetes olajmaffia-üldöző, szép múltú belügyérünk a hajléktalanokat kitiltja az utcáról.

(Ábel Attila fotója)

Persze lehet, hogy igaza van, ez mindenkinek jobb volna: a rendes, becsületes polgárok nem látnák, hogy van nyomor, így nem kellene szembesülniük a kényelmetlen egyéni és társadalmi felelősséggel; a homlesseknek nem kellene fagyoskodniuk az utcán, hanem végre fedél alá mennének, még ha koporsófedél is az; a Fidesznek meg nem kellene a polgárok előtt számot adnia arról, hogy a leszakadó rétegekkel az ő társadalom- és gazdaságpolitikájuk végez, így a hajléktalanok további nyomorgatása árán a polgári kényelem híveitől is, a hajléktalant megvető szélsőjobbostól is lenyúlhat néhány ezrelék szavazatot.
Igaz, akik eddig az utcán éltek és háltak, most sem lesznek jobb helyzetben: a szállókon jelentős részében pokoli az élet (mindennapos lopások, a létszükségleti cikkek harcos védelmének kényszere, néhány neurotikus, antiszociális társuk terrorja – és mindevvel semmit nem tudnak tenni az amúgy kiválóan fölkészült szociális munkások), társadalmi kapcsolataik, amik a lakhatás felé terelhetnék őket, továbbra sincsenek, anyagi és kulturális erejük továbbra is minimális, szociális bérlakásrendszer meg továbbra sincs. Tehát nincs hová menniük. És ott van a – gyakorta jogos – sértettség a teljes társadalom felé: mert hagytuk így, élve, utcán elrohadni a talajvesztetteket. Persze ha normális összegekkel finanszíroznánk a problémát, komoly százalékukat rövid időn belül visszavezethetnénk a társadalom többségéhez (l. a brit példát, ahol néhány év alatt egyharmaduk gondját megoldották), de ehhez persze az is kell, hogy a szociális munkásokat jól megfizessük, a képzésüket alapossá tegyük, hogy pszichológiai és pszichiátriai hálózatot alakítsunk ki (jut eszembe, most, hogy új rezsim lett, mi van az OPNI-val? ugye nem akarják elsunnyogni a visszaszerzését és a rendszer újraállítását, kedves „jobboldaliak”?), a szociális bérlakásokat kialakítsuk (van elég üres, fölépíteni aligha kell), ilyesmik.
Szóval csak helyeselhetem, hogy végre rend lesz a hajléktalanok közt. Miért is nem dolgoznak, ugye! Igaz, a hajléktalanok valamivel több mint fele munkát vállal (vö.: a teljes népességen belül az aktív keresők aránya 60% alatti). Meg miért isznak annyit! Igaz, a teljes népességnél kisebb köztük az alkoholisták aránya. És miért nem küzdenek! (Persze erre már nincs mit mondani.)
Mindenesetre nyilván igen költséghatékony lesz velük szemben a szabálysértési eljárások megindítása. Majd fizetnek nyilván harmincezres bírságokat. Vagy ha épp nincs náluk annyi készpénz – mert még az is előfordulhat -, hát esetleg leülik. Végül is a fogdában melegebb van.
És ott kiváló a kiképzés a bűnözői életmódra. Lesz majd sok bűnöző homless-ünk. Mi neveltetjük azokká őket.
Szóval költséghatékony. De még mindig csökkenthetőek a kiadások.
Olcsóbb lelőni őket.

De megéri embernek tekinteni is.

A Tisztelt Olvasó már három hete nem gazdagodhatott a blog bő csevelyfolyamával. Ennek oka a kampány. Pillanatnyilag azt szervezi a a blog bejegyzője - meg néhény ezer ember még. Időnként fájó szívvel kénytelen elmenni e sorok írója némely téma mellett. Megtisztító Pintér Sándortól a kétfarkú kutyákig számos kínzóan vonzó téma akadna. De tudjunk önmérsékletet tanúsítani!

Köszönöm mind a három érdeklődést és biztatást! Nem fejeztem be az írást. Október elejétől folytatjuk!

Le a korrupcióval!

A közpénzek magánzsebekbe vándorlását a legegyszerűbben úgy lehet megakadályozni, ha kevés adó révén kevés a közpénz. E premisszától eltelve üdvözülten hajthatnánk le fejünket békés álmainkat finoman szőtt polgári vánkosunkra lehelve, ha a helyzet nem volna kissé összetettebb.

De sajnos kicsit komplikáltabb az ügy. Ahhoz, hogy örömtelt buksink nyugodalma megmaradhasson, számos tényező szükséges még.

Egyrészt nem rossz, ha bizakodhatunk, hogy bizonyos, a rend fönntartására hivatott közösségi intézmények működése biztosított legyen. A Jobbik pl. - a neoliberális gazdasági ideológusokkal ellentétben – ideig legalább eljutott. Az a társadalmi közeg ugyanis, ahol az idült bourgeois fő elpihen, mindenképp befolyásolja minden egyes közösségben élő életminőségét. Hangsúlyozom, csak aki közösségben él, az erdő remetéi, a Kiskunság magányos betyárjai, az utca hajléktalanjai, valamint a városok palotáiban élő milliárdosok kevéssé érintettek az ügyben – bár áttételesen ők is valamelyest.

Közbiztonság tehát kell, hogy a folyamatos veszélyérzet okozta stressz ne rombolja életminőségünket. Sajnos azonban ez némileg kevés. Abban az esetben, ha a kiszolgáltatott és vesztenivaló nélküli rétegek elkeseredése túlzottan erőssé válik, a Kossuth-téri Tüntető előbúvik elhagyatott barlangjából, és az nyilván a rendvédelmi szervek számára is komoly kihívássá válik. Akkor is, ha sok pénzt költenek a rendőrségre, és akkor is, ha nagyon fölszerelt és fölkészült a testület. És az elkeseredett rétegek – ilyenek az ebadták! - belerondítanak a társadalmi békébe akkor is, ha szétverik őket. Sőt talán még elkeseredettebbek lesznek, mivel azért veri őket a poszt, mert ők is akarnak fogyasztani, mint minden más társadalmi réteg. Ez lassan valódi (nem pártpolitikai törésvonalak mentén kreált) hideg polgárháborús helyzetet teremthet. (A Jobbik programja ezek szerint csak elodázza a problémát. Arról nem is szólva, hogy számukra cigány az, akire mondják, így egy nem etnikai kérdést még etnikai feszültséggel is telítenek.)

Tehát a leszakadó, szegényebb rétegek elkeseredését is el kell kerülni. Ennek egyszerű módja, ha közösségi forrásokból – közpénzből – az alapvető fogyasztásba kapcsolódásra esélyt teremtünk. Ez szép és nemes gondolat, de sajnos a kulturálisan is leszakadt mélyszegény rétegek számára a mindennapi túlélést biztosítja legföljebb: aki nem ismeri, hogy hogyan teremtsen önmagának ennél a kiszolgáltatott helyzetnél biztosabb és stabilabb alapokon álló életformát, aki nem tudja, miként találhatna biztosabb és jobban jövedelmező munkát, aki nem ismeri föl, mennyire pazarló életformát folytat, annak a „jobb élet” esélye, a társadalmi mobilitás (azaz a tartósan nagyobb jövedelmű osztályok és rétegek közé kerülés reménye) nem lesz adott. És mivel ezek az élet- és kulturális formák jobbára nemzedékről nemzedékre öröklődnek, a gyermekeit, unokáit is a saját kiszolgáltatott helyzetét elérni képes kulturális szintre neveli.

Ez azt jelenti, hogy ha minden állampolgár által elérhető színvonalas oktatási rendszer létre nem jön, az osztályhelyzet családilag konzerválódik. Azaz mindenki olyanná válik, amilyen családba született. Ezt nevezik kasztrendszernek.

Tehát nívós oktatási rendszerre is szükség van. És arra is, hogy a különböző társadalmi csoportok ennek szükségességét elfogadják. Ahhoz azonban, hogy ez ne kényszer legyen, hanem belátásból táplálkozzék, a közösségi és kulturális élet folyamatos visszacsatolási mechanizmusai szükségesek. Azaz pl. az, hogy a munkásegyletek és a roma tánckörök éppúgy spontán szerveződhessenek, mint a Rózsadombi Ifjak Arkhilokoszi Strófaróvó Alternatív Egyesületének szekciói, és ezek tevékenységének segítésére közösségi források is rendelkezésre álljanak.

Szóval máris három komoly tételről van szó, ami pénzt, így adót igényel. Lehet szólani a kiszolgáltatott rétegeket védő ombudsmani intézményekről, a jól működő igazságszolgáltatás forrásigényéről, az utak karbantartásának tőkeszükségéről is, de ez is mindenkinek világos talán.

Ha sok a közpénz, többet lophatnak, akik hozzáférnek. Ez bizony súlyos gond. Igazi csapda.

De talán adódik erre némi megoldás. Abban az esetben, ha a társadalom minden rétegét igyekszünk rávenni, hogy vegyen részt a közösség életében, hogy kövesse nyomon a közpénzek fölhasználását, hogy akár vegyen részt a döntések meghozatalában – pl. a helyhatóságok ülésein vegyen részt időnként, hisz joga van hozzá -, ha a tömegek egyre hangosabban követelik, hogy ne titkolhassák el előlük a költségvetések legapróbb részleteit sem, a pályázatok szempontjait elmagyaráztatják képviselőikkel, a kötbér-záradékokról és azok behajtásairól számot adatnak választott arisztokráciánkkal, akkor talán valamivel nehezebb „saját zsebre dolgoznia” a húsosfazékhoz közel ülőknek.

Az is igaz, hogy a globális tőke oda megy könnyen, ahol kicsik az adók. Bizony, van a jelenlegi kapitalizmusnak egy óriási része, amely rövid távú befektetésekkel kereső milliomosok pénzével „játszik”. De ne feledjük, hogy a hosszabb távon befektető működő tőke két területre áramlik. Az egyik az, ahol, nem zargatják mindenféle botor munkajogi, környezetvédelmi, adóügyi szabályokkal. A másik meg az, amelyik jól képzett, megbízható, stresszmentes, így megbízható munkaerőt keres magas hozzáadott értékhez, szellemi kapacitást várva elsősorban. Ez utóbbi esetben az adó- és járulékköltségeket éppúgy hosszú távon megtérülőnek ítéli a tőkés, mint a jól fizetett „humán-erőforrást”. És ezek a területek általában jóval megnyugtatóbb életminőséggel bírnak, mint a rövid idő alatt magas profitot termelő térségek.

Az adó tehát a civilizáció egyik megalapozója. Az adóversenybe lépés pedig, az a tendencia, amit Köztes-Európában a kis államok elkezdtek, ami a minél kisebb adókkal igyekszik helybe csábítani a tőkét – nos, az bizony az új barbárság szálláscsinálója.

Mert lehet, hogy a jól és átláthatóan fölhasznált adók nem hoznak azonnali átlagéletszínvonal-növekedést, mert nem lehet majd a tehetősebbeknek egyből három autójuk és két lakásuk (miközben a szegények esetleg végképp lehetetlen helyzetbe kerülnek), de bizonyosan növelik az állampolgárok mindegyikének életminőségét.

És azt azonnal.

Új társadalmi szerződésre volna szükség tájunkon.

Persze eközben ideje volna a globálisan egységes adó- és munkajogi rendszernek is...

Valószínűleg súlyos tévedés, hogy a rövid távú gazdaságpolitikában tévúton jár a jelenlegi kormány. A megszorítást csöndben alighanem mindenképp bevezetik, lesz a csöndes után egy meghitt megszorításunk. A hiánycélt teljesítik majd. A helyhatósági („önkormányzati”) választások előtt persze ezt nem lehetett vállalniuk, hisz minden kimondott és hallgatólagos ígéretük ez ellen szólt. Csináltak tehát egy tökös kis cirkuszt a népnek. Persze ebből kenyér nem lesz. Inkább mi fizetjük. (De profundis, devizaadósok!) De a Kósa-Szíjjártó-féle csődhelyzet-jelentéssel sem biztos, hogy veszített az államháztartás. Ha jól időzítették, az állam a devizaadósságból sokat megtakarított. Az örökké virnyogóknak és Mesterházy Állambölcseleti Attilának persze semmi sem jó, sem az, ha nő a hiány, sem az, ha – például – a bankadó lakosságra hárításával (nincs ugyanis ezt megakadályozó végrehajtási utasítás) a lakosság fizeti meg az újabb harácsot. Az meg, hogy a vagyon- és luxusadókkal és a másodlagos (forgalmi és fogyasztási) adókkal, no meg az örökösödési és ajándékozási illeték növelésével a tehetős rétegek közteherviselését növelhetjük, így havítva pozícióinkat, láthatóan nem sok véleményvezér fejében fordul meg.

Szóval nem a gazdaság-, hanem az evvel szorosan összefüggő társadalompolitika a gond. A költségvetést kurucos tempójú kommunikációjuk ellenére be fogják foldozni. Lesz megszorítás – a helyhatósági választások után. (Más kérdés, hogy durvább lesz, mint ha most kezdenének bele, mert ugye az idő pénz...) És – ezúttal kezdődjék az elismerés hangjának eufóriája – láthatóan kiválóan mérik föl a regionális külpolitika lehetőségeit is.

A szlovák miniszterelnök asszony kijelentette, hogy javul a szlovák-magyar viszony. Nem ok nélkül. Orbán trianonozásának alighanem része volt abban, hogy az SNS (a szlovák nacionalista párt) szavazóinak jelentős részét éppúgy le tudta nyúlni Fico álszocialista vállalkozása, mint Meciar elnökgyermek-rabló, átmeneti szavatosságú pártjának szavazóit. Így kisebbségbe szorította a sovén programú erőket északi szomszédunknál. Kiváló taktikai érzékről tanúskodik ez a Fidesz részéről, ha stratégiai hatását nem is ismerjük. Ám abban bizakodhatunk, hogy az európai néppárti unió alelnöke, Orbán erős diplomáciai mozgástérrel bír ahhoz, hogy egy újabb nacionalista-pszeudoszocialista koalíciót kormányerőként akkor is karanténba zárjon, ha a jelenlegi, humanista értékeken alapuló szlovák kormánykoalíció – amint arra nagy esély van – idő előtt bedől.

Azt mindenesetre érzékelték, hogy Európa – és így lángoktól öleltünk – finanszírozója, Oroszország felé diplomáciailag nyitni kell a „jobboldalnak” is. Martonyi nem annyira szürreálpolitikus, mint párttársainak zöme, a kormányfő pedig – szerencsére – egyelőre hallgat rá. Berluscolinivel és Sarkozleony-val az uniós háttérben pedig ez hosszabb távon is nagyobb mozgásteret ad, ha Merkel marad semleges szimpatizáns. Van néhány nyugodt évünk. Remélhetőleg a trend fordulása esetén Martonyi csapata is időben kapcsol. Nincs értelme diplomáciai karanténba zárni magunkat. De eddigi teljesítménye alapján külpolitikánk felkészültségében van okunk bizakodni.

Már csak az hiányzik, hogy a társadalmat, a belső rendszert se szakítsa szét további intézkedéseivel gazdaságilag és kulturálisan a kormány. Sem szegregált oktatással, sem neoturanista-géntérképész kulturális államtitkári koncepcióval, sem a deprivált (kb.: kirekesztett) rétegek szociális ellehetetlenítésével.

Mert még egy Kossuth-téri Tüntetővel ornamentált (díszített) hónapokon át tartó időszakot sikeres külpolitikával sem bír el ez a határokon belül szorult társadalom.

És ha ez ismét kísért, akkor – a jobboldali (ellen)forradalomnak hála – csak a radikálisnak becézett szélsőség tud hosszabb távú érdekérvényesülési eszközöket fölmutatni majd.

Nesze neked, globalizmus!

A köztársasági intézmények pártok általi kolonizálása, rátelepülése, kisajátítása nem kívánatos. Sólyom László jelölési gyakorlata, amit oly vehemensen támadott az akkori kormányzópárt és holdudvara, épp emiatt volt a - láthatóan elbukott - republikánus utóvédharc egyik formája. Igaz ugyan, hogy a választó testület (általában az Országgyűlés) a különböző pártok által delegált személyekből áll, azonban deklaráltan nem a parciális, csoport- vagy pártérdekek alapján kell döntenie, hanem az alkalmasság vélelme alapján. Ami azt is jelenti, hogy ha egy jelölt nem kézivezérelhető a kurrens pártunk és kormányunk által, ellenben látványosan alkalmasabb – például – a végrehajtó vagy a törvényhozó hatalom republikánus és szakmai ellensúlyának, akkor előnyt kell élvezzen megválasztása a – minden bizonnyal egyébként kiváló – üzletfelek, felügyelőbizottsági tagtársak, frakciótársak és harcostársak agilis és ambiciózus gyermekeivel, unokaöccseivel és cimboráival szemben. Akkor is, ha utóbbiak már bizonyították (nem szakmai!) vazallusi és hűségbéli alkalmasságukat.
Azt a legkevésbé sem állítom, hogy Stumpf István szakmailag alábecsülendő. Az, hogy az egykori kancelláriaminiszteri tevékenységét miképpen ítéljük meg, alighanem erősen predesztinált sokaknál pártkötődésük által. Az, hogy politológusi tevékenysége miképpen értékelhető, talán már szakmaibb kérdéskör. A Századvég Alapítvány elnöke olyan politológus szakmai műhely fölött őrködött, amely gyakorta fordulataiban is zavarba ejtően azonos értékelést adott az ország-nemzet-jövő kérdéseiben, mint az egyik országos párt. Ami nem feltétlenül és minden szempontból a szakmaiság kritériuma.
Stumpf, a jogász végzettségű politológus alkotmánybíróvá jelölése azonban nem csak emiatt aggályos. Fölvethetjük ugyan, hogy ebben a köztes-európai térben bármely pártnak ennyire belső köreiből (ismétlem: kancelláriaminiszter volt) választania a megfontoltság hiányát feltételezi. Főként abban a regresszív dichotóm kulturális pártpolitikai térben, amely kialakult, és ami – szerencsére – mára eltűnőben van. De van egy nagyobb, formainak tűnő, de alapvető tartalmi hiányossága jelöltünknek. Kevéssé vádolható ugyanis avval, hogy „kiemelkedő tudású elméleti jogászok (egyetemi tanárok, illetőleg az állam- és jogtudomány doktorai), vagy legalább húsz évi szakmai gyakorlattal rendelkező jogászok közül” (XXXII./1989. Törvény az Alkotmánybíróságról, 5.§ (2.)) való volna. Viszont „Az Alkotmánybíróságnak nem lehet tagja az, aki a választást megelőző négy évben a kormány tagja vagy valamely párt alkalmazottja volt, valamint az sem, aki vezető államigazgatási tisztséget töltött be.” (5.§ (3.)), ami a törvény szövege szerint nem a négy éven belül betöltött vezető államigazgatási tisztséget (pl. kancelláriaminiszterséget?) jelenti, hanem az időhatárok nélküli kizáró hatályról szól. Legalábbis a nyelv szabályai szerint. Ráadásul nem is botorság e törvényi paragrafus. Az Alkotmánybíróság a törvényhozó – és a vele mára minden montesquieu-i elvvel szemben egybeforrt végrehajtó – hatalom komoly ellensúlyaként, bizonyos régi felsőházi funkciókat is ellátva, az alkotmányos rend és szellem fönntartása érdekében, a túlzott hatalomkoncentráció megakadályozása céljából működik. Ez legalapvetőbb funkciója. Amennyiben bármely hatalmi ág formális vagy informális (pl. személyi) hatása megjelenik – legyen az akár az igazságszolgáltatás –, az autonómiáját, így kontrolláló szerepét szűkítheti.
Az elmúlt húsz évben ritka volt az a kegyelmi állapot, amelyben a hatalmon lévők készek és képesek voltak az önmérsékletre. A hatalomtechnika játszmarendszere a személyi döntésekben a Gyurcsány-kormány alatt vált igen látványossá, amikor Sólyom László következetes republikánus kinevezési gyakorlatát a párt kolonizációs igénye alapján nem csupán bírálták, de durván támadták és akadályozták, a regresszív pártdichotóm térbe kényszeríteni igyekezve evvel is a köztársasági elnököt és tevékenységét. Kétségtelenül voltak ennek előzményei már az Orbán-, de a Horn-kormányban is, és azt megelőzően sem volt ment a társadalmi intézményrendszer az erőcentrum nyomásaitól, de Gyurcsány alatt vált látványossá konfrontativitása által. Ennek a gusztusos hagyománynak folytatója és kiteljesítője a mostani kormány jelölési és választási gyakorlata. (Amit kiválóan példáz, hogy az új köztársasági elnök jelölésére tett első méltatható javaslat egy miniszterelnöki levélben történt. Éljen a hatalmi erőcentrumok és az intézmények szétválasztása!)
Stumpfot meg fogják választani. Esetleg (a jelölt formai kritériumoknak megfelelés híján lévén) valaki az AB-hoz fordul. Akkor majd ezt a törvényt is személyre szabják.
A köztársasági intézményrendszer formalizálása és kiürítése folytatódik.
Pedig aligha ezért kaptak kétharmadot a kormányzó erők.

Nem az a kérdés, hogy kemény csávók vagyunk-e a Valutaalappal szemben, hanem hogy mikor és hogyan teljesítjük a követeléseit.

Mert ugye keménykedni, azt lehet. A tárgyalások megszakítása bizonyára népszerű lesz a választók nagy része számára: olyan tökösek ezek a gyerekek, hogy még az IMF-nek is be mernek inteni! Ez jól néz ki. Ihaj-csuhaj!
Csakhogy a Nemzetközi Valutaalap elvárásainak sajnos meg kell felelni. Az ország külső adósságállománya bőven hatvan százalékot elérő, a hitelezők többek közt attól teszik függővé a további országfinanszírozást, hogy mit mondanak a wasingtoni pénzügyi főmuftik. Ha nincs tovább hitel (állampapírt nem vásárol többé a nemzetközi piac), nincs forrás és fedezet az állami tevékenységekre. Ezt nevezik erősen nyílt gazdaságnak, azt hiszem. Nem lesz gázár-támogatás, nem lesz fizetés a köztisztviselők bérére, az utak kátyúzására, a tanárok munkájára, az egészségügy működésére, meg még néhány dologra. Főleg ilyen külkereskedelmi mérleggel, ami minket sújt.
E blog íróját nehéz volna a modern kori kapitalizmus rajongásával vádolni, de még a közgazdasági összefüggések alapos és beható ismeretének rágalmával illetni is, ám ezt még egy átlagos tájékozottságú kutyaidomár is átlátja, ha érdeklődik a közügyek iránt.
Az a gyanúm, hogy ez az alapos beszólás a Valutaalapnak, meg a tárgyalások megszakadása az IMF és a kormány közt a belföldi választóknak szólt. Közelednek a helyhatósági választások, a népszerűség meg két százalékponttal csökkent erre a hónapra (már „csak” 68%, jaj, mi lesz így!), kellett a cirkusz. Igaz, a devizahitelesek megint a rossz végén vannak a gyönyörnek, de ezt majdcsak kimagyarázzák valahogy. Egy ideig megint zuhanni fog a forint a piacokon, aztán megint stabilizálódik és javul.
A megszorítások ugyanis láthatóan elkerülhetetlenek. Viszont a kormányzó párt(ok – hehe!) ezt nem szereti(k) nyíltan bevezetni. Jól fölmérték a hazai kulturális és szellemi viszonyokat. A csöndes megszorítás egyszer már bejött: az első Orbán-kormány idején sokat hozott a GDP-növekedés terén. Majd lesz megint – most mondjuk meghittnek nevezett – megszorítás, nem kell berittyenni! Nincs ugyanis választása a hatalmon lévőknek.
Az, hogy a globális pénzügyi piacok ma minden államra kikerülhetetlen kötelmeket és terheket rónak, a globalizáció alapvetése. Hiába minden tőkerendszer-ellenes kritika, ha ezt az apróságot – meg azt a civilizációs teret, amelyben a fogyasztás lehetősége komolyabban esik a latba, mint az alapvető szabadságjogok következetes érvényesülése – nem veszi figyelembe. Itt egy alternatíva van: valamiféle társadalmi kataklizma révén kiszakadni ebből a rendszerből. Az meg sok kellemetlenséggel – meg alighanem sok vérrel – járna. Nem hinném, hogy tömeges igény van rá akár lokálisan, akár globálisan.
Így aztán – megnyugtatandó a neoliberalizmus rajongóit és haszonélvezőit, valamint azokat, akiket az egész nem érdekel, csak annyi kerül látóterükbe, hogy már megint nem tudják fönntartani az autójukat, egyben kétségbe ejtve minket, akik a tőke globalizmusa ellenében a humánum univerzalizmusának valósággá válását szeretnénk – bizton állítható, hogy a tárgyalások megszakítása cirkusz a népnek. Üres, tartalmatlan keménykedés. Akinek úgy tetszik: hangemberség. Ha nyomon követjük majd a devizaárfolyamokat, látni fogjuk.
Ne aggódjatok, Bokros Lajos Baráti Kör nagyjai, közgazdászok és neoliberálisok! A Fidesz sem teljesen vak! Nyilván tudják a fiúk, hogy már régen nem ők döntenek ilyesmikben! Úgy tesznek, mint ha ellenállnának. Tökösen, kurucosan.
Aztán majd halkan, fű alatt megvalósítják az IMF programját.
Nem nehéz kitalálni, mit is kell tenniük.

Jávor Bence lépjen vissza Tarlós javára! - szólt a szolid, demokrata etikettől dús szocialista fölszólítás. Ha úgysem hisz a győzelmében, akkor minek is ágál itten? - folytatja Molnár Gyula és agytrösztje kommunikációs trómfja.

Az ugyan kimaradt a nyilatkozatból, hogy az LMP főpolgármester-jelöltje nyilvánvalóan a realitásokból indult ki, és nyilvánvalóan abból következik ez a realitás, hogy Horváth Ingyenbusz Csaba és a többi Hagyó-árva tyúkanyójukkal, H. Miklós előzetesben tartózkodó politikussal lejáratta annyira a becsületes emberek értékalapú közösségét, hogy esélyük se legyen, de kiépítette annyira az infrastruktúráját, hogy más ellenzékiek elől is teljesen elszívja a levegőt.

Aztán sziporkázó javaslatokkal jöttek néhány „független” közös jelöltről. Igaz, mindkét komoly „független” miniszter volt az MSzP vezette koalíciós kormányokban (a harmadik meg komolytalan), igaz, közszereplésük miniszteri tevékenységük nélkül is elfogadhatatlanná tette őket az elmúlt nyolc év kormánypártjain kívül mindenkinek, de azért majdnem annyira „függetlenek” voltak, mint Schmitt vagy Tarlós a Fidesz jelöltjei közül nyolc és négy éve!

Bravó! Világvárost építünk!

Szóval az LMP „nem volt hajlandó összefogni”. Nyilván fideszbérenc mind az ebadta, mert e tündökletes függetlenektől rosszul volt az ökopárt tagsága. Megértem én persze, hogy megint bepróbálkozik a volt kormányzóerő, mert a maradék szociszavazók (akik mára egyre inkább a kormányzási és üzleti tettestársakból és alulkvalifikált kisnyugdíjasokból tevődnek össze) sürgősen elidegenítendőek az LMP-től, nehogy maradjon átjárás a gondolkodóbb szavazórétegek számára – mivel a szavazatáramlás erősen egyirányú volna. Úgyhogy minél mélyebb árkot kell ásnia Horváth Csabának és Molnár Gyulának a két párt közé.

Lépjen tehát vissza Jávor, mert – az MszP tevékenysége folytán – nem hisz Tarlós megállíthatóságában – adta ki a jelszót a „baloldali” Wieszt-párti és Wieszt-kerületi nagyság, Molnár Zsolt, az agytröszt egyik szinaptikus rése.

Bár tényleg kicsi az esély, hogy más legyen a főpolgármester, mint Trlós. Persze ha a közgyűlésben kisebbségben van vele együtt is a Fidesz, tökmindegy. Mellesleg meg lépjen vissza az MszP!

Arról van szó, ugye, hogy a szocik szerint a „demokratikus pártok” összefogására van szükség a „gonosztörpeasszonyverőpszichológusfüggődiktátororbánfasizmusvégítélet” további előretörésével szemben. Ez viszont nyilván azt jelenti, hogy azon körzetekben, ahol az LMP-nek nagyobb a népszerűsége (mert bizony mára már nem kizárt, hogy ilyen is nem egy van!), ott az LMP javára visszatáncikáltatják az értékalapú párt becsületes emberét, aki MszP-jelölt, és amennyiben esetleg októberre az egész fővárosban népszerűbbé válik az ökopárt az ügyészségen keresztül végrehajtott rút politikai támadásoknak kitett, csúf provokációval – és bizonyára sok évtizede számítóan beépített fideszes lejáratóemberekkel, korrupciókampánnyal megtévesztő ügynökökkel – áldozattá vált tisztességes baloldalnál, a diktatúra és a jobboldali erőfölény megakadályozása érdekében bizonyára az LMP-re szavazásra buzdítják választóikat.

És esetleg elmagyarázzák nekik, hogy mi volt az oka a nagy nekibuzdulásnak. Annak, hogy a szocialista párt többször lépett föl a Fidesz és általában a hagyományos, húszévnyi urambátyám politikai alternatívája, az ökopárt ellen, mint a diktatúrát kiépítő gonosz, a Halálcsillag terveit már titokban – és persze pártközeli tervezőirodától – megrendelő Orbanolini és birodalomépítő sith tanítványai ellen.

Hogy az emberek végre tényleg egyértelműen választhassanak!

Hogy végre látsszon, mi a valódi alternatívája a demokratikus elvek lábbal tiprásának, a hatalmi játszmázásoknak!

Témáimat az előző posztban megígértem, így adottak. Viszont ez most szárazabb lesz.

A szociálliberális, „baloldali” kormánynak súlyos adóssága volt a kilakoltatási kérdés. Nem mintha a Fidesz által meghosszabbított moratórium végleges megoldást jelentene, mindenesetre mindenképp becsülendő kezdeményezés. Bízzunk benne, hogy jövő év márciusáig a parlamenti többség rátalál a hosszabb távú, ugyanakkor hasonlóan humánus törvényi és végrehajtási formára, amellyel védik a depriválódó (kb. leszakadó) rétegeket.

A lakhatás ugyanis pillanatnyilag nem alapjog, az AB így határozott. "...az Alkotmánybíróság az élethez és az emberi méltósághoz való jog alapján bizonyos minôségi követelményeket állapíthat meg az állam általi teljesítés elôfeltételeként." (Kardos Gábor) Ami nem épp lelkesítő. Vélhetjük ugyan úgy, hogy az ingatlan tulajdonosának magántulajdonával rendelkezésében akadályozza, ha a bérlőket, lakáshasználókat, lakásfoglalókat nem rakhatja ki az utcára akkor, amikor csak akarja, de be kell látnunk, hogy nem csupán a humanista és aufkärista szellemtől igen idegen egyenlőségjelet tenni a tulajdonhoz és a humán életfeltételekhez fűződő jogok közé, hanem az Alkotmány preferálta élethez és egészséghez fűződő jogok elsőbbsége is azt sugallja, hogy van valamilyen sorrend – és nem épp a tulajdon javára. Nyilván abban az esetben, ha a tulajnak nincs hol laknia jogcím nélkül elfoglalt tulajdonán kívül, nincs kérdés. Az sem vitatható, hogy az elnyomorodó rétegek elhelyezését hosszú távon közösségi forrásokból kell megoldani. (Laudáljuk itt a '90-es évek helyhatóságainak gyors és alapos ingatlanprivatizálását! Ha megfontoltabb lett volna a folyamat, ma lennének szociális bérlakások, így számos komoly problémát kisebb mértékben élnénk át.)

A hajléktalan honfitársainktól elsinkófált állampolgári jogok (a választói és választhatósági jog lakcímhez kötve minden voksoláson) a polgári kényelem nyugalmát árasztja. Amennyiben a moratórium meghosszabbításának elmulasztása hibájába estünk volna, mégsem ez volna a legnagyobb gond (a deprivált rétegek érdekérvényesítése és részvétele a közösségi intézményekben-eseményekben erősen visszafogott), hanem a növekvő szociális robbanásveszély. Ami amúgy sem kicsi: a Kossuth-téri Tüntető 2006-ban már megmutatta, hogy a gazdaságilag, kulturálisan, szimbolikusan, területileg kirekesztett és szegregált (gyakorta etnikai többségi) rétegek vesztenivalója csekély, elkeseredése annál nagyobb.

Talán emiatt sem értem a jelenleg regnáló kormány felső-középosztályt más rétegekkel szemben támogató gazdaságpolitikáját. Ahogy az előzőjét sem nagyon értettem.

Szóval a moratórium meghosszabbításáért, belátó döntéséért elismerésem a kormánynak.

Az örökösödési és az ajándákozási illeték (nem adó!) eltörlésével kapcsolatban viszont lehetett volna megfontoltabb is a kormánytöbbség.

Az örökség az a vagyoni vagy tőkejellegű tulajdon, amelyért a kedvezményezett - az örökös – semmit nem semmit tett azon kívül, hogy rokoni szálak kötik az örökhagyóhoz, esetleg jó kapcsolatokat alakított ki vele. Ami talán díjazható egy elismerő pillantással, ám kevésbé megalapozott morálisan az örökös kedvezményezése vagyonnal/tőkével. És nem csak elvont kérdés ez. A moralitásnak ugyanis mindig vannak pragmatikus alapjai is.

(Kitérő.)

Ahhoz, hogy működjön egy társadalom, azaz a társadalmon belül a munkamegosztáson, a kompetenciák és az ismeretek megosztásán alapuló rendszer jöjjön létre, a gazdasági, a kulturális és a szimbolikus integráció szükséges. Ennek legkevesebb ellenerőt (dezintegráló hatást) magában hordozó módja az önkéntes, erőszakmentes integráció. (Ideális esetben. Ilyen ugyan gyakorlatilag nincs, mivel ha más nem, szimbolikus vagy kommunikációs erőszak mindig megjelenik a – bármely értelemben – többség részéről a – bármely értelemben – kisebbségeivel szemben, de közelíthető az ideáltipikus rendszer.) A munkamegosztás ugyan differenciálódást hoz létre a társadalom egyes résztvevői közt, ugyanakkor fontos és feszültségcsökkentő, integráló tényező az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás fenntartása. E kettő együtt azt jelenti, hogy születésekor és élete folyamán is bárki változtathat életpályáján igénye, tehetsége és az adott kulturális-társadalmi-természeti közeg igényváltozása szerint. Ez a humán erőforrások és a munkamegosztás optimalizálására teremt lehetőséget, miközben az eszközkörnyezetet és az innovációt sem befolyásolja negatívan.

Tehát ahhoz, hogy egy társadalom fenntartható integrációval működjön, esélyegyenlőségre van szükség. Ugyanakkor fontos az egyéni motiváció is a közösségi és egyéni javak megteremtésére. A fölhalmozott és továbbörökíthető vagyon épp ez utóbbi célt szolgálná: az átörökítési jog által a halál utáni időkre is marad indíttatás fölhalmozni.

A megoldás nem lehet az örökösödési illeték teljes eltörlése. Ez ugyanis gyakorlatilag a vagyoni előnyök születésivé változtatását jelentené. Ez pedig mind az esélyegyenlőségnek, mind a társadalmi mobilitásnak (azaz az egyén vagy csoport társadalmi rétegeket, pozíciókat változtatási képességének) akadálya volna!

A fentiekből két dolog következik: egyrészt kell átörökíthető vagyon/tőke, másrészt minél kisebbnek kell ennek lennie. A közösségi forrásokhoz vissza kell vezetni – mondjuk, tippem szerint – a vagyonok kilenctizedét, az egytized viszont megmaradhat szabadon rendelkezhetőnek. Ez a magas forgalmi és fogyasztási adókkal (hogy a fogyasztás útján eltékozolt fölhalmozott vagyonok nagyobb része is visszatérjen a közösségi forrásokhoz) és a luxuscikkek és -szolgáltatások magas forgalmiadó-sávjával, az ajándékozási illeték örökösödésihez igazításával, valamint minden közösségi intézményre teljes állampolgári alanyi jogú transzparenciával kiegészítve komoly bevételt jelenthet, ami csökkentheti az egyéb adóterheket, így beruházásra és megtakarításra ösztönözhet fogyasztás helyett, és egy nyílt gazdaságú államot növekedési pályára állíthatna. (Persze ehhez nem volna rossz, ha a negatív externáliák megfizettetése is megtörténne jövedéki, környezetvédelmi és egyéb egyedi adónemeken keresztül.)

Hogy miért írom le azt ilyen hosszan? Nem csupán azért, mert megint tetten érhető valami, amit nagyon a kívánatossal szembeni irányba toltak a most regnálók (bár meg kell jegyezzük, 2006 októberében annyira a kívánatossal szembe toltak mindent – meg annyi szemet kitoltak – az akkor regnálók, hogy mára nemigen lehet már alulmúlni őket, még egy saját testre szabott Alkotmánnyal sem), hanem azért is, mert nekik a kezükben van a kétharmad.

Azon is érdemes elgondolkodni, az örökösödési illeték eltörlése mennyiben erősíti a társadalom kettészakadását, így például épp a homless-kérdés súlyosbodását.

Úgyhogy hajrá, uraim, a lakhatást tessenek belefirkantani alapjognak az új, nemzetileg együttműködő Alkotmányba, meg az esélyegyenlőség és az integráció jogát is bele a közepibe!

Ha már mernek vállalni – szerintem bölcsen – néhány valóban baloldali értéket is.

Kezdjük a mellékessel ma is! A Tisztelt Ház kétharmada egyszer sem hagyja magára holdudvarának nagyjait. Hál' Istennek! Szegény Zsigájuknak (a Járainak) nem kell kinyögnie a bankadót, amivel sanyargatnák, ha túl régen alapította volna biztosítóját, és amivel – Európán belül, köszönhetően a renyhe, engedékeny, fogyasztóellenes szabályozásnak, még a válság idején is az egyik legnagyobb adózás utáni nyereséget hozó országban - a régebbi bankokat és biztosítókat megfejik (tiszta, egyenlő feltételekkel adott piaci verseny, így szép ez!). Meg a polgármesteri poszt betöltésének feltételeit is elvtársukra szabják.

Ez utóbbi persze némileg súlyosabb ügy, mert az új, megszavazandó Alkotmány szövegét piszkálják meg rövid távú érdekekért, ami az alapokmány komolyságát éppúgy megkérdőjelezi még elkészülte előtt, mint koherenciáját. Nem a gátlástalanság a gond – az csak irritáló, legföljebb megint veszítenek két százalékot, kit érdekel?! –, hanem az akár önérdeket is fölemésztő rövid távú szemlélet. (Jó példa erre a háztartási alkalmazottak tartása iránti megértő tapintat. Igazán itt volt már az ideje, hogy a zsebbe csúsztatott, adózatlan pénzzel kiszúrt szemű rászoruló nyomorultak további cselédsorban tartása esetén már ne is kelljen félnie a békés bourgeois családoknak a büntetéstől! Az új törvény kiszorítja a háztartási munkavállalókat a nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszerből. De sebaj! Végre legális lesz havi egy ezresért – micsoda bevétel ez a költségvetésnek! – a takarítónő, a bejárónő, a cseléd, a lakáj, az inas és a szobalány tartása! Éljen az esélyegyenlőség!)

De nem ez volt a szavazófülkék forradalma következményeként szárba szökkent törvénykezési revolúció csúcsa tegnap. Hanem a pártfinanszírozásról szóló törvény.

A pártokra mindenki úgy gondol, ugye, hogy a rusnya politikusok rút fészekalja, a csúf élősködők ronda keltetője. Ami talán nincs is messze a valóságtól. Így nyilván népszerű ötlet, hogy ne is adjunk nekik pénzt, mer' nem érdemlik adóforintjainkat.

Csak hát a képlet bűbájosabb: ha nem kapnak adóforintjainkból, alternatív források felé kell nézniük, azaz szereznek titokban magánforrásokból. Tőkeerős cégektől és gazdag barátoktól, üzletfelektől, tettestársaktól. Szóval nem kizárólag önzetlen adományokból! Nagyobb – néhány tízmilliós – összegnek gyakorta megvan az ára. Nevezhetjük az ilyesmit mondjuk korrupciónak.

(A kép csak illusztráció...)

Az új pártfinanszírozás, ami csökkenti az állami forrásokat úgy 15%-kal, nagy eséllyel azt eredményezi, hogy még kevésbé lesz átlátható az, ki melyik pártnak mennyit adott, és mit kért érte cserébe. Mert kell majd a zsé, és nyilván azok a pártok, amelyeknek kialakult a finanszírozási hálózata (mit tudom én: önkormányzati, települési vagy állami megbízások és vásárlások, esetleg különböző, immáron – az új törvény óta – független, így ellenőrizhetetlen szervezeteken keresztüli privatizáció), könnyebben kaphatnak némi ellenszolgáltatásért, finanszírozásért cserébe ezt-azt a jövőben. Persze ez mind csak elméleti lehetőség, síró síneken siettetőnk bűvös ege alatt ilyesmi soha be nem bizonyosodott!

A pártok tehát minél kisebb összeget kapnak az államtól, annál inkább ki vannak téve a finanszírozási nyomásnak, az egyéni érdekek eluralkodásának a közösség érdekében kialakított pártprogramok megvalósításával szemben. Azaz a közösségi javak és érdekérvényesítő eszközök privatizálásának (egyénivé tételének, kisajátításának) esélye nő. Nyilván az is szükséges volna, hogy teljesen átlátható, ellenőrizhető legyen a számla, és szabálysértés esetén valóban büntethető legyen a párt és a finanszírozó. És nyilván az is, hogy csak magánszemélyek és limitált összegben (mondjuk 50.000 forintig maximálva) támogathassanak pártokat. Meg persze az sem volna rossz, ha a kampányokat (virtuális és valós) térben keretek közé szorítanánk. Akkor ugyanis nem volna mód az álcivil szervezetek mögé bújva a közösség tereinek pártpolitikai kolonializálására (kb. eluralására)...

Persze ez – ez után a finanszírozási indítvány után – nagyon távol került. Népszerű, de minden megfontolt döntéssel szembemenő alapokon álló törvény lesz belőle. (Még a Civil Mozgalom is valami ilyesmit akart, amit most benyújtottak, mert a jó szándékú Seres Mária nemigen értette meg, hogy sok milliárd korrupcióra elfolyó közpénzt spórolhatunk meg néhány milliárd állami pártszubvencióval.)

Megint sikerült egy demokratikus elvekkel szembeni, hosszú távon is előnytelen törvényt elfogadniuk.

És ezt előbb-utóbb tömegesen is megértik a választók.

Szavazatokban mérhetően sokan.

Csak az a kérdés, mire szavaznak majd.

Ui.: A kilakoltatási moratóriumról és az örökösödési illetékről meg az öröklött vagyoni előjogokról talán majd a következő bejegyzésben...

Bár a hét elején minden blog a nemzeti együttműködési nyilatkozat kifüggesztésétől zengett, történt fontosabb is.
A nemzet tacepaója persze elég beszédes. Ha Orbán Viktor azért függesztette ki a kormányhivatalok falára, mert kell az ingyenes reklámfelület, meg mert meg tudja mutatni, kinél van az erő, és azért kérte föl a független intézményeket, mert így közvetett hűségesküt kap a szófogadóktól, akkor végtelenül cinikus. Ha viszont komolyan gondolja, amit Navracsiccsal kimondatott, hogy tudniillik „kell hogy legyen olyan közös értékalap, amit mindenki elfogad”, akkor azt a „közös értékalapot" jobb volna előbb megvitatni a társadalom különböző rétegeivel és csoportjaival lassan, hónapokon át, alaposan, mindenkivel. Nem csak azokkal, akiket Orbán meghív a nemzeti konzultációra, azaz akiket ő nevez ki a nemzetnek, hanem mindenkivel, akinek igénye ebben a diskurzusban részt vállalni. Akkor is, ha a részvételi jogért nem kíván a Párt tagja és a vezetők ülepfényesítője lenni. Ugyanis volt egy rendszerváltás – legalábbis eddig úgy tűnt -, ami épp azt törölte el, hogy kénytelen legyen párthoz igazodni a konzultációs igénnyel megvert állampolgár, meg azt, hogy egy erőcentrum vita és diskurzus nélkül megállapítsa, mi a közös értékalap – amit akár nevezhetünk a konszenzuális értékminimumnak is. (Persze most megint forradalom és rendszerváltás van. Kezdem érteni, melyik rendszert váltottuk melyikre.)

Orbán (és köre) tehát vagy pokolian, machiavelliánusan cinikus (ráadásul végtelenül ostobán, mivel még haszna sem lesz belőle, kára annál inkább), vagy nettó pszichopata, aki azt hiszi, az a közös értékalap, amit ő mond, vagy korai demenciában, komoly memóriazavarban szenved, mert elfelejtette, hogy nem kérdezte meg a választópolgárok túlnyomó részét a közös alapról.
Hát leginkább erről kuttyogott ezen a héten a blogvilág, de ez talán most még nem annyira érdekes. Majd ha emiatt öt százalékkal kevesebbet kap a Fidesz, az nekik fontos lesz (nekem kevésbé).
De történtek azért kézzelfoghatóbb változások is. Például személyi jelölések és választások.
Nem, ezúttal nem a minden rendszerben kiválóan teljesítő – egyébként sportteljesítménye miatt végül is nagyra becsülendő – mindenki Palijáról van szó (ne pazaroljuk a karaktereket erre a formátumra)! Hanem a szocik elnökének, a Fidesz és a vele szemben álló LMP főpolgármester-jelöltjének és a házelnöki poszt várományosának kalandjairól.
Kezdjük az MSzP-vel! Hisz mint mindig, esmég megilletődötten kell tapasztalnunk, hogy megújult! Mesterházy Utánamsrácok Attila a megfelelő ember a megfelelő posztra. Pont az, akinek távolba révedő tekintetében ott izzik az új, globális társadalom és gazdaság előhívta kihívásra a megfontolt vízió, az új szerkezetű demokratikus rend és az új rendszerű, fenntartható fejlődésre törekvő gazdaság nagy képzete. Biztosan akadnak, akik minden komolyan vehető államférfiúi erénytől, a köz javára teendő elhivatottságtól ment, egyszerű kis karrieristának (finomabban: karrierpolitikusnak) tartják, de ezen vádakra méltó válasz már az is, hogy lám, hisz megválasztása háttérbe szorította a pártszakadást valószínűvé tévő tényezők legjavát. Hát ki más volna ily méltó tettre kész?! És csak a legelvetemültebb kákacsomózók állítják azt, hogy épp jellegtelensége és minden csoport által viszonylag könnyen kezelhetőnek véltsége adta e nemes posztra alkalmasságát.
Szóval a párt nem szakad. Lassan, csöndben süllyed tovább. Ami persze egyre kevesebbeknek fáj.
A Fidesz megválasztotta a megfelelő erős embert főpolgármester-jelöltnek. Ésszerű. Ismert, a III. kerületben elég ügyesen tartotta meg több cikluson át a hatalmat, méghozzá átlag alatti korrupcióval a háttérben. Nem mintha egy sajátos kultúrtörténeti településkonglomerátum, Budapest vezetéséhez elég volna ugyanaz, ami egy – mellesleg szintúgy nem egyszerű – kerület igazgatásához, de egyrészt az eddigi vezetés mindent elkövetett azért, hogy utálják, és így Demszky után mint ellenpont komoly eséllyel indulhat, másrészt a biztonságigény a kemény szavak emberének a szélsőjobb szavazatait is begyűjti, harmadrészt a választók ritkán figyelik a jelöltek programját, pártra voksolnak.
Pedig ha a programot is figyelnék, rájönnének, hogy Tarlósnak alapvetően egy békés, nyugodt, szelíd főváros az álma. Egy nagy, puccos 1.750.000 fős Csorna. Egy túlméretezett Szentes. (Minden tiszteletem mind Csornának, mind Szentesnek. Nagyon kellemes, nyugodt települések. De lássuk be: nem épp világvárosok!)
Az LMP regionális kongresszusa viszont eddigi tevékenységéhez képest valami újat tett: oltári baromságot döntött. A pártnak két célja lehet a helyhatósági választásokon: megtartani és erősíteni a jelenlétét a pártpolitikai térben, valamint érvényesíteni programjának minél nagyobb részét. Ezt nyilván minél nagyobb frakcióval lehet elérni, leginkább Budapesten van esélyük. A szavazók szimpátiáját nem csupán a program (az a legkevésbé), nem is csupán az egyéni jelöltek (bár azok inkább), hanem a főpolgármester-jelölt képviselte értékek és szimbólumrendszerek befolyásolják. Mit kell tehát tennie egy most megjelenő pártnak? A programjához – és akár a szervezetéhez – egyértelműen kapcsolható, ám a párt belső körén kívüli személyt kell jelölni. Ezen kívül a nullára redukálódó, magát fölszámoló „baloldal” (a szélső-kapitalista SzDSz és MszP) gyakorta valóban baloldali szavazóit kell megszólítani egy olyan személlyel, amelyik a volt pártokhoz nem köthető, ugyanakkor nyilvánvalóan baloldali. Keríteni nehéz ilyet, de vannak még Róna Péterek. Erre Jávor Benedeket jelölik! Arra pedig kár számítani, hogy mivel a szocik vállalhatatlanok Budapesten, a balos szavazók mindenképp az ökopártra voksolnak! Mert vannak még opciók: az otthonmaradás vagy a „kesztyűben, befogott orral” szavazás. Jávor Benedek tehát legalább nyolc-tíz százalékot elvesztegetett az LMP listájáról is. (Az ugyan igaz, hogy nem a főpolgármesteri poszt a cél. De a minél nagyobb – kerületi és fővárosi közgyűlésbeli – frakció igen.)
Szóval a – jelentsük ki: egyébként, más szituációban alkalmasnak tekinthető – Jávor Benedek sok voksot veszejt.
Kövér László meg házelnök lesz. A konszolidített, visszafogottá fazonírozott titkosszolgálati ex-miniszter fölfortyant ugyan Schmitt, a MOB hőse megválasztásakor, de láthatóan ez a pártbeli pozícióit nem rendítette meg. Ez egyrészt megnyugtató – mégiscsak lehet durva következmények nélkül is a vezér döntéseit bírálni -, másrészt viszont lehet, hogy hosszútávon megnehezülhet a frakció egyben tartása. Szegény Lázár avval is szembesülhet, hogy ez a precedens a kevésbé fegyelmezett, helyföltöltő, resztli frakciótagok bírálókedvét is föltüzelheti, és ha nekibuzdulva nyilatkozgatni is kezdenek, az a kétharmad kihasználását nehezítheti. Igaz, külső frakcióktól még jöhet segítség, amivel komoly mértékben sakkban tarthatóak a fegyelmezetlen frakciótagok.
Ja, és még valami: „mai tudásunk szerint” Orbán Viktornak nincsenek államfői aspirációi, sőt a Fidesznek nincsenek félprezidenciális rendszert kiépítő ambíciói.
Végül is Berluscolini is megoldotta anélkül. Jobb előkép, mint a putyini irányított demokrácia.
Mai tudásunk szerint.

Ui.: A demokrácia nagyobb dicsére ezen a héten is kiderült, hogy akadnak azért egyenlőbbek. Nem mindenkinek kell fizetnie a bankadót, a haverok kivételt képezhetnek. És nem mindenkinek kell megkínlódnia a törvényalkotás nehéz munkájával. Időnként az is elég, ha a többség automatikusan visszadobja a törvényjavaslatokat, majd szó szerint átvéve a szöveget ismét benyújtja a saját nevén.

A nemzeti helyzet fokozódik.

A bankok képviselői végül leültek az állami vezetőkkel. Pedig megtehették volna, hogy megüzentetik az inasukkal: nem fizetnek.

Viszont fizetni így sem hajlandóak.

Ez a blog elsősorban belpolitikai témákra reagál, ezért öt napja vacillálok, hogy írjak-e a kérdésről. De végül – látván a hírszűkösséget az ügyről – nem türtőztetem magam tovább.

Vasárnap a torontói G20-as csúcs kudarcba fulladt. A fő kérdésben, a globális banki pénzügyi tranzakciók, átutalások és a bankadóztatás kérdésében nem sikerült megállapodniuk. Nem lesz az egész világra kiterjedő bankokat regulázó adó.

Pedig nagyon kellene. A tőke – amely mára leginkább banki hitel formájában leledzik – a profitmaximálási törekvés okán (minél kisebb befektetéssel minél rövidebb idő alatt minél nagyobb haszon) és a technikai fejlődés következtében (a globális számítástechnikai hálózaton alapulva) rendkívül gyorsan és rendkívül könnyen változtatja helyét. Ahol adókkal „sújtják”, ahol munkavállalói jogokkal „gátolják”, ahol tisztességes és átlátható szabályozással „kötik gúzsba”, ahol környezeti és társadalmi érdekek járulékos költségeinek megfizetésével „zsigerelik ki”, onnét azonnal elmenekül a kevésbé szabályozott és kevésbé ellenőrzött területekre, pl. Ázsia, Lain-Amerika és Afrika üdítően „deregularizált” tájaira. Ennek megakadályozására volna hivatott a transzfer-adó (a Soros György által rég követelt Tobin-adó, az alterglobalisták által évtizedek óta várt adónem).

De nem lesz belőle semmi. Bár Merkel Angyalka már a találkozó előtt jelezte terveit, amint Sarkozoliny és Obama is. De a legerősebb államok vezetőinek - néhány kebelbeli kormányfővel - megüzenték a bankok igazgatói, hogy nem engedik eltulajdonítani a becsületesen, izzadságosan megtermelt profitot. A privát profitnak egy része sem lesz közkincs!

Már a formákra sem ügyelnek a srácok.

Romániában pokoli megszorításokkal igyekeznek a bankcsődök kiváltotta válságon úrrá lenni. Nálunk a megszorítások mellé a bankadót is fölvetették.

Kedélyes provinciánkon a kormány három fővel veselkedett neki a nagy bankok helyi kistestvérkéivel kezdeményezett tárgyalásnak. Egy közfunkciót ellátó személynek ugyanis már a súlya sem lett volna megfelelő az érdekérvényesítés esélyéhez. De így sem vergődtek zöld ágra. A pénztőke büszke, meg nem alkuvó letéteményesei szerényen megingatták a fejüket. „Nem fizetünk három évig, legföljebb kettőig, ha nem sikerül alkotmányellenesnek nyilváníttatni” - mondták bölcs mosollyal orcájukon. „Vagy ha mégis három évre köteleznek, kénytelenek leszünk kivonulni a gonosz harács elől.” És ilyenkor nem marad választása a köz szolgáinak. (Persze az igaz, hogy a több éven át régiórekord adózott nyereségek után tavaly már akadtak itthon is enyhe veszteséggel zárt bankok. Leginkább azok, amelyek becsülettel képeztek céltartalékot recesszió esetére a tervekben. Amelyek nem, azok szerencsésebbek...)

Ha valaki eddig nem vette volna észre: szabad választások és képviseleti demokrácia van a világ nagy részén.

Banki és tőzsdei diktátum meg mindenütt. Az globális.

Bizonyára akad, aki eddig nem vette észre, hogy a tőke dönti el a fontos kérdéseket.

De bizonyára nem sok olyan akad, aki még hiszi, hogy négyévente valóban az történik, amire szavaz!

Négyévente választunk néhány végrehajtót.

Most még. Líbiában például már régen nem tesznek úgy, mintha...

Van perspektíva!