Reágáló

A párton kívül nincs élet. És a párton belül is alig van. Nehéz dilemma.
Persze Szili Katalin úgy véli, megoldja. Amikor válság jött a Magyar Szocialista Párt életében (azaz az elmúlt tíz évben szinte folyamatosan), jobbára kívülről találtak valamilyen megoldóembert. Miniszterelnöknek beejtőernyőzött Medgyessy Útelágazás Péter, majd – amikor a száznapos program, valamint a Miniszterelnök Úr ügynöki tevékenységének médián keresztüli patyolattá sikálása ellenére kezdett zuhanni a népszerűségük – előrukkolt a háttérből Ferenc. Amikor róla is kiderült, hogy roppant formátumú társadalmi víziói mégiscsak a schröderi-blairi neobal mosogatólé alján föllelhető enyhe szenny szintjét érik el csupán, jött a korrekt, ám technokrata Bajnai.
Szili ez idő alatt folyamatosan úgy nézett a tükörbe, mint az alkalmas alternatíva a „baloldalon”. Lelkiismereti Katika a maga bájosan egyszerű módján valamiféle nemzeti szocialista (nem kajánkodni, különírandó!) alternatíva fölmutatásával kísérletezett. Az örök belső ellenzék szerepét vállalva időnként a párton kívülre is hallatszó kritikáit fogalmazta meg. Úgy vélte, Szekeres, Kiss, Baja, Mandúr, Molnár ellenfeleként, az MszP-től idegenkedő választói rétegek megnyerésével, népszerűségnöveléssel erősödhet a – nyilván amúgy sem csekély – befolyása pártjában. Úgy tűnik, ez nem sikerült. A párt vezetését csak párton belülről lehet elérni.
Most a következő – a helyhatósági – választásokon elindítja saját hálózatát, a tavaly novemberben megalakult (és akkor csak igen mérsékelt fölbolydulást keltő) Szövetség a Jövőért Mozgalmat. Némelyek máris pártszakadást vízionálva értekeznek a szebb jövőről. Alighanem tévednek, esetleg vágyaikat öltik elemzéssé. Szili valószínűleg nyomásgyakorlásnak szánja mozgalmát, az önálló háttér kialakításával saját párton belüli jelentősségének növelését célozza. Nem új párt vezetője kíván lenni, hanem a szocialistáké. Azt még most is tudja, hogy a párton kívül nincs élet. Számára sincs. Ugyanakkor abból nem tanult, hogy az MszP-n kívüli bázisra építve nem lehet meghódítani az MszP-t. Az eddigi külsős emberek belső bázissal, komoly hatalmi beágyazottsággal bírtak, csupán informális volt kapcsolati rendszerük. A Szövetség  a Jövőért Mozgalom háttere azonban láthatóan nem egészen ilyen. (Igaz, ott van a kassza régi őre,  Puch László is, de mára már nem ő ott a széfkulcsok legnagyobb letéteményese. Lehet, hogy épp ebbéli mellőzöttsége miatti sértettsége sodorta arrafelé.)
Szóval talán nem is annyira pártszakadásnak, mint inkább külső szervezeti támogatású háttérrel a pártvezetői tisztségek megszerzési kísérletének lehetünk tanúi. Egy erejét komoly mértékben vesztő, kicsivé válástól fenyegetett párt irányításának átvételét célul kitűző kísérletnek. Ami e pártnál még e gyöngülő, így kiürülés előtt álló állapota esetében sem a megfelelő forma: kívülről csak személynek van arrafelé esélye, új mozgalomnak aligha. Még akkor sem, ha „kihalnak” az eddigi szavazók. Mert a tagság nehezen változik.
Szóval jól látja Szili Katalin. Továbbra sincs élet a párton kívül.

De talán nem észleli: már a párton belül sem sokáig.
Még ha mozgalmat is indít a jövőért.

Sólyom Lászlót a Fidesz frakció tagjai még jelöltnek sem merték állítani az államfőválasztáson. Ami sokat árul el a dologról. Persze Schmitt Pál kicsit kínos volna mellette, ezt belátom, nem egy súlycsoportban indulnak. Sem politikai, sem etikai, sem a múlt tettein alapuló összehasonlításban.

Orbán Viktor leszólt, hogy ki legyen az államfő. Ki legyen az egyik – gyönge, kevés eszközzel, szűk jogkörrel bíró - kontrollja az Orbán által vezetett kormány kézivezérelte törvényhozásnak. Orbán Viktor megüzente, hogy ő immár kiválasztotta, ki legyen Orbán Viktor egyik féke és ellensúlya. (Meg kiválasztja majd, kik legyenek alkotmánybíraként a kontrollálói, valamint hogy gazdaságilag ki ellenőrizze a tevékenységét az Ász részéről. Lesz még itt BKV-ügy, kerületi ingatlanpanama, Sávoly és Páty, de - bár a sajtó maradt az egyetlen kontrolláló - amelyik sajtóorgánum ír róla, az majd kap egy-két helyre helyreigazítási pert – és akkor még olcsón megússza! A bölcs és elfogulatlan – bár többségében kormánypárt[ok] delegálta – médiahatóság keményebben is dönthet. Tényleg, a megfelelően pártközeli legfelsőbb bírát nem kellene még - biztos, ami biztos -  gyorsan kiválasztani a forradalmian bősz törvénykezési lázban?)

Szóval még jelöltnek sem merték Schmitt mellé tenni Sólyom Lászlót. Ami érthető. Furcsán mutatna, ha ennyire közvetlenül tanulmányozhatóakká válnának a kettejük közti kvalitásbéli különbségek. Meg a döntés szempontjai is látványosabbak volnának.

Bár a látvány már így sem halvány. A kormányt támogató többség büszke jelöltje nyilatkozott már ezt-azt. Például hogy egy új, plebejus stílust kíván képviselni. Az magyeri nyelvnek mívelése és az testnek edzése méltán nevezhető államférfiúi programnak, meg is jelenik megfontolt szavai közt. Meg hogy „nem lesz a kétharmados többség törvényalkotási lendületének gátja”. Tetszik érteni: a kétharmados többség egyik demokratikus ellensúlya nem akar itten mindig akadékoskodni holmi alkotmányos és demokratikus elvek miatt. Ő nem a meg nem fogható, tehát bizonyára létjogosultsaággal sem bíró láthatatlan alkotmány őre lesz, hanem a zembereké. A sok arisztokratikus cécó helyett mindenkivel bratyizni kíván.

Szép, államférfiúi víziókon alapuló elvszerű, felvilágosult tervek.

Végül is a zemberek választották ezt a kétharmadot. Ő is közülünk való lesz. Mint Kádár, a puritanizmus apostola. Vagy még inkább mint az ő áldott emlékű Losonczi Pál elvtársa, az Elnöki Tanács egykori elnöke.

Végre, valami bátor hagyományápolás!

Ui.: Ez a poszt megkésett. És lassan fölösleges. Törpékről többet nem érdemes szólni. Megpróbálom megállni a továbbiakban.

A címben föltett kérdés persze költői. Vannak ugyan vállveregetést is kiérdemlő alkalmas jelöltek – Bangkokból a Sándor-palotába roppant logikusan vezetne az út, ugyebár -, de akad egy legalkalmasabb. Mármint arra a három-négy évre, amíg nem forr ki a (fél)prezidenciális, mélyen demokratikus és magasan hagyománykövető alkotmányos struktúra, ami várható. Kormányzót nem lehet választani, ugye, így maradt hosszú távra a köztársasági elnöki szék a majdani még megfelelőbb személynek, a nemzet Orbanolinijének.

A poszt betöltésének kritériumai közt fontos szempont a megnyerő formátumú jogi, elvi és stratégiai elképzelések és ismeretek rendszere és a nagyfokú elkötelezettség az intézményrendszer és a III. Köztársaság eredeti céljainak megóvása mellett (amit ma közzétett jelöltünk esetében kétségbe vonni több mint botorság: felségsértés!). Meg persze némi szolgálatkészség, amit ugyan a folyton ágálók (biztos mind szoci-libsibérencek!) egyszerűen szervilizmusnak aposztrofálnak, de ebből is látszik, mekkora szükség van végre a közbeszéd rendbetételére, a sajtó kiigazítására és reguláira! (Persze akadnak gesztusok is a média felé. Az a része biztató is.)

Meg is van végre az alkalmas ember az alkalmas helyre az alkalmas időben. Schmitt Pálról van szó, a Los Angelesi-i olimpiabojkott hősi ellenállójáról. Aki nem vett részt azon a bizonyos szavazáson, imigyen kifejezve... valamit. Nem vett részt! Bátor hallgatása példamutató volt! Igaz, a döntést követően - imígyen folytatván merész állásfoglalását - nem is tiltakozott ellene, de tudjuk jól, a kor sajátosságai ezt nem is tették lehetővé. Végül is hogyan szolgálhatta volna a nemzetközi porondon nemzetünket a továbbiakban, ha egy ilyen baklövéssel kettétöri karrierjét? Hisz a továbbiakban is szinte következetes volt az olimpiákkal kapcsolatos - bár már aktívabb - megnyilvánulásaiban. És azt se feledjük, hogy 2003-ig függetlenként, párton kívüliként folytatta áldozatos, a köz javát szolgáló, nagy formátumú, jövőépítő politikai tevékenységét!

Hiába, diplomatának, sportembernek egyaránt születni kell!

Nem mintha alternatívája, Balogh András, az alkalmas ember nagyobb üröm öröm volna, de e cilinderből hirtelen előhúzott bűvésznyuszi-jelöltnek - egyelőre - elenyésző a jelentősége.

Valljuk be, a kormánytöbbség ezúttal a rövidtávú kényelemre voksolt Schmitt jelölésével és várható megválasztásával! Kínos ugyan, és várhatóan mádli szinteken lesz jelentéktelen, de a Nagy Forradalmi Átalakításhoz könnyebb hozzákezdeni egy ilyen súlyú államfővel. Akkor is, ha négy év múlva ez a döntés is komoly arányban befolyásolja majd a szavazóurnák előtt döntő választókat. Nem épp a jelenlegi hatalom javára.

Az első olyan köztársasági elnök, aki funkcióját valóban betöltötte, egy nem népszerű, az új köztársaságért mégis sokat tevő, az előző, állammonopol-kapitalista kizsákmányoló, diktatórikus rendszerrel következetesen szembenálló személy, egy cincinatusi erényekkel megáldott, klasszikus értelemben vett államférfi (zavarba ejtő ez a pátosz a részemről, de talán jól fejezi ki minden hibája mellett is számos meglévő valós virtusát a leköszönőnek) eközben méltatlan búcsúra ítéltetett. Nem volt pártkatona. Nem is számíthatott újrajelölésre. A végén még megzavarná a büszke, dicső alkotmányozás gyönyörét! Talán még a gének alapjogba foglalását is akadályozná!

A köztársaság politikai pólusának képviselete nélküle háttérbe szorul a pártvazallusi hűbéri-rendi erők előretörésével. A pártpolitikai regresszív dichotómai pártmonotóniába kristályosodik.

A republikánus utóvédharc Sólyom dicstelen menesztésével elbukik.

Sólyom László meglehetősen megalázó eltüntetése minden jogi normát követni fog. Az alkotmányozó többség talán még meg is köszöni udvariasan a demokratikus rend érdekében folytatott tevékenységét.

Pedig le is lövethették volna.

Magántitok jogosulatlan megismerése. Jól jegyezzük meg!
Félre ne tessék érteni: D. Ibolya és H. Károly már rég megérett arra, hogy alaposan utánanézzenek a pártjuk bűvkörében folytatott tevékenységének a pártkizárásoktól a pártfinanszírozásig. Akár előzetes letartóztatásukat is igényelve. De ez a lektűri fordulat a jogosulatlan megismerésről figyelemre méltó.
A történet valahol ott kezdődik, ahol a gyanú szerint a nagy pártok elkezdik privatizálni – intézményesített formákban magán- vagy szűk csoportcélokra használni – a titkosszolgálatokat. Kafa! Igaz, a szolgálatok így valós céljukat kicsit alacsonyabb hatékonysággal folytathatják (mittomén, N. N. őrnagy épp nem ér rá a szír pénzváltó tálib kapcsolatait alaposabban elemezni, mivel a Pusztában Robbantgató Fiatalok Akciócsoportja tevékenységéről készült videókat kell alaposabb, mélyreható szakmai elemzés után terrorista előkészületként fölterjeszteni a megfelelő polihisztor-miniszternek, esetleg zárt részvénytársasági formában ki kell szervezni bizonyos belbiztonsági, ám pártokkal is kapcsolatos megfigyeléseket, oligarchákra emlékeztető, de a legkevésbé sem oligarcha személyek felé referálási kötelezettséggel), viszont a hatalomtechnikai utólagos legitimáció - a választások megnyerése ennek vagy annak az oldalnak - mindent elfed majd végül.
Aztán folytatódhat ott, hogy az egyik privatizált titkosszolgálati csoport bizonyítékokat szerez a másik privatizált titkosszolgálati csoportról, és azt közzé is teszi – egy pártelnökön keresztül. Majd az ügy továbbfolyik úgy, hogy a párt kihull a Parlamentből – joggal, ennyi fordulat egy párt politikájában ilyen sűrűn nem maradhat megtorlatlan a választók által -, amit – o tempore, o mores!* - a híres sztárjogász feljelentése követ magántitok jogosulatlan megismerése gyanújával. A gyanúsított természetesen a közreadó pártelnök, hisz nyilván ő egyedül – esetleg másodmagával – tett lépéseket a – hangsúlyozzuk: a gyanú szerint jogosulatlan! - megismerés érdekében! A titkosszolgák konspirációs tevékenységét és éberségét kijátszva nyilván odalopózott a közelükbe, aztán feltűnés nélkül fölvette Tesla típusú magnetofonjával a beszélgetésüket. Most végre el is rendelték a nyomozást a feltételezhető ármánykodó ellen! Pedig ha kivárta volna az új törvényt, és újságírói munkásságának részeként interpretálta volna...! (Hátha. Ez a törvénykezdeményezés komolyan biztató.)
A privatizált (egyéni vagy parciális érdekekre használt) titkosszolgálati nyúlványok vígan tevékenykednek tovább. A felügyeletük egyre kevésbé állampolgárok által delegált, civil testületek által nem elleőrzött, átláthatatlan. Viszont erősödő kontrolljuk miniszteri hatáskörbe kerül. Belügyibe.
Szóval új elnöke van az MDF-nek. Makay Zsolt.
A szerző ezúton gratulál!

*: Pontatlan fordításban: régi tomporok, vén arabok!

A megélhetési és az autodidakta amatőr rettegőknek nincs igazuk, nem diktatúra készül itt.
A népképviseleti elv működik: szabad, titkos választás, általános egyenlő választójog, ilyesmik.
Tehát semmi gond.
A jogokkal élés esélye már más kérdés. Előfordul, hogy közérdekű adatokhoz akkor sem fér az állampolgár, ha igénye és joga van rá. Előfordul az is, hogy nem érzékeli az állampolgár a közérdekű adatok jelentősségét. (Itt ragadjuk meg az alkalmat a hálarebegésre az eddig regnáló kormányoknak a több évtizedes oktatásirendszer-fejlesztés iránti mély elkötelezettségük miatt! Az eredmény jól látható.) Megtörténhet, hogy a jogszolgáltatás nem igazságszolgáltatás.
Akadnak rétegek, amelyek érdekérvényesítési lehetőséggel egyáltalán nem bírnak. Romák, szegények, aluliskolázottak, munkanélküliek, elmaradott régiókban élők, munkavállalók, vagyontalanok. Nincs esélyük, nemhogy esélyegyenlőségük.
Elvileg a köztársaság intézményrendszerének bizonyos része ezen jogok érvényesítésének eszköze. Vagy legalábbis az érdekérvényesítési aszimmetria kiegyenlítésére szolgál. Bizonyos törvények is ebből a célból jöttek létre. Meg bizonyos állampolgári és gazdasági formák védelme is erről szólna.
Az ombudsmani intézmény kb. arra való, hogy képviselje a bármilyen szempontból kisebbségi helyzetben lévő csoportok érdekeit minden elnyomással szemben. Vagy az Állami Számvevőszék azért, hogy a mindenkori kormányhatalom, önkormányzat, stb. ne élhessen vissza információs előnyeivel. Az Alkotmánybíróság hogy a törvényhozó hatalom ne alakíthasson ki a hagyományokkal és a demokratikus célokkal ellentétes gyakorlatot – és főként alkotmányidegen törvényeket ne hozhasson.
És minek a kétharmados törvények sora? Hogy kizárólag konszenzuális (nagy egyetértést maguk mögött tudható) alkotmány- és (kitüntetett kérdésekben) törvényváltoztatásokra legyen lehetőség.
Az intézmények elvileg kontrollálják a hatalmat, segítik a kevés társadalmi-kulturális tőkével rendelkező rétegek érdekartikulációját. (Mivel kapitalizmus van, a gazdasági tőkének nem hoztunk létre ellensúlyokat. Lehet tapsolni: a kapitalista demokrácia üdvös volta új érvvel gazdagodott!) Valami ilyesfajta, a hatalmi egyensúlyok rendszerére vonatkozó belátásból vette vissza Sólyom László köztársasági elnökként a különféle közfunkciók jelöltállítási jogát de facto is (ragadjuk meg az alkalmat, és a magát baloldalinak nevező provinciális pártalakulat ez ügyben történt hirtelen, ellenzékbeli megvilágosodásához fejezzük ki mély elismerésünket!), valami ilyesmiből táplálkozik a sajtó és a szabad véleménynyilvánítás egyszerre, egyidejűleg szükséges védelme. A hatalommegosztás és a hatalomkontroll célja miatt különállóak a helyhatóságok, szervezhetőek és működtethetőek – elvileg – szabadon a civil szervezetek, ezért állampolgári jog – írott malasztként - a közérdekű adatokhoz férés, és ezért kell többet elviselnie egy közszereplőnek – papíron - pörlekedés nélkül, mint egy mezei polgárnak.
Az új kormány nem tesz úgy, mintha a Parlament felé felelős végrehajtó hatalom volna. Tudja, hogy – mint szinte minden tőkés demokráciában – a hatalomkoncentrálódás a kormánynak osztja a legtöbb lapot. Orbánék tehát úgy döntöttek, hogy az alkotmánybírákat maguk nevezik ki, pontosabban neveztetik ki az országgyűlési többséggel. Köztársasági elnöknek láthatóan egy Sólyomnál kényelmesebb, kisinasnak használható figurát kerítenek – ideiglenesen, amíg testre nem szabják az elnöki funkciót a jelenlegi miniszterelnöknek. A sajtótermékek tartalmának szabad, szerkesztői meghatározottságát némileg módosítani kívánják a válaszadás közlésének kötelezettségével, így téve kedélyes polgári szalondiskurzusok agórájává közélet lapokat. A cyberteret is megkísérlik megrendszabályozni. Persze nem értik az egész blogoszférát a külföldi szervereivel, az alternatív keresőivel. Nem csattant le a fiúknak, hogy ezt legföljebb kínai módon lehet megoldani, abból meg parasztlázadás volna. A helyhatósági választások terén az informális és illegitim, időnként illegális – persze szigorúan nem létező – erőfölény kihasználását lehetővé tevő, szűk fölkészülési határidőket szabó rendszer kialakításán munkálkodnak. Az állami vagyongazdálkodás jelentősen átcsoportosul a sok ciklus óta pártleosztó szervezeteknek tekinthető állami intézmények irányába, az Ász – a kormányzati gazdálkodás egyetlen kontrollja – a kormány által kijelölt személy irányítása alá kerül. És meg ne feledkezzünk a médiahatóság ,a sajtó őrzőkutyája (nem, nem a sajtót őrzi, hanem a sajtótól őrzi a zembereket – de talán inkább a kormányokat) hatalomközelibbé szelídítéséről sem! És közben kivégzik a progresszív adózási rendszert, utolsó még föl nem számolt civilizációs vívmányaink egyikét.

A kampány során "ki nem bontott" program megvalósítása elkezdődött, a kormány dolgozik.
Persze most érdemes lázasan tevékenykedniük, az istenadta most a focivébét lesi, még kevésbé törődik evvel a sok úri huncutsággal, mint máskor.
Majd ha nagyon korog sok gyomor, megint megtelik a Kossuth tér.
De addigra csak lesz valami innovatív ötlete a hatalmon lévőknek. Valami szép, új, színes lufi.
Mint a szép Silviónak, a tisztakezű Berluscolininak.
Biztató, hogy ott sincs diktatúra. Csak némi demokráciadeficit.
Mint az Európai Unióban.
A kör bezárult.
A kulissza nem változott.
A demokrácia maradt. És az évek során kiürült.

Az MszP – szokott lassú, ám népszerűségvesztő módján – elkezdte a kihátrálást Horváth Ingyenbusz Csaba eddigi főpolgármester-jelölt mögül. Úgy tűnik, hiába volt a kapkodva kiutaltatott összeg május elsejére,  hiába kérte le azt a sok finom kampánypénzt a pártkasszából, mégsem sikerült az előremenekülés. Mégis a kínos, de kevésbé önsorsrontó jelöltváltoztatás mellett döntenek majd párttársai.
Az kétségtelenül épeszű törekvésnek tűnik, hogy a saját jelölt biztos bukásba küldése helyett valaki mögé álljanak. Valami „civil” mögé. Azt azonban érdemes tudni, hogy ha ezúttal egy önálló "független" jelölttel állnak elő a másik nagy fővárosi párt, az LMP jelöltje melletti "szimpatizáló tartózkodás" helyett, az Tarlós Plagizáló Pistike főpolgármesteri székbe ültetését eredményezi. Akkor is, ha húzásukkal a szocik demokratának akarnak látszani. Demokratának ugyanis nem elég látszani: annak is kell lenni!
Azt persze ne feledjük el, hogy őszig még nem múlik el a szocialista párt Piszkos Fred-effektusának ereje. Aki mellett kiállnak, az alighanem sok százaléknyi szavazatot veszít.
Úgyhogy a Fidesz önkormányzati túlhatalmának megakadályozása érdekében kérem: álljanak Tarlós úr mögé!

Tarlóstól úgyis békés, rendes világvárossá válna végre a főváros.

Egy szép nagy, nyugodalmas, méretes Dombovárrá.

(A képen Horváth Csabával nem Budapest látható.)

Itt a lehetőség javítani kapcsolatainkat.

A blogírót jellemzi a tömegsport és egyéb, a törzsi ösztönök kiélésére hivatott tőkés fogyasztási cikkek iránti igénye szempontjából: tegnap tudtam meg, hogy Szlovákia a focivébé dél-afrikai résztvevüje.

Eközben a szlovák(?) és a magyar(??) állam közti kapcsolatok időről időre Ficóktól, Slotáktól terheltek. Ezeket az embereket szlovákiai szavazók küldik az ottani törvényhozásba. A szokásos köztes-európai frusztrációk és paranoiák a nacionalista és sovén erőknek biztos hátteret adnak. Most is. Ne feledjük, hogy ha kormányt nem is alakítanak, benn vannak Szlovákia parlamentjében, az egyik magyarozó párt a legnagyobb frakciót adja ma is!

És érthető, miért kapnak ennyi voksot. Akkor is érthető, ha tévedésen alapul.

Az új szlovák állam többségi polgárai sokan azt hiszik, hogy a magyarok lenézik őket, hogy Magyarország revízióra készül. Pedig ez marhaság - kivéve azt a néhány ezrelék őrültet, akik minden államban megtalálhatóak. Nyilván a Trianon előtti Magyar Királyságot ábrázoló matricák a magyar (és - adózási szempontok miatt - egy ideig szlovák!) rendszámú autók szélvédőjén nem épp ennek cáfolataként érzékelhetőek a határon túl, amint az "öregebb vagyok Szlovákiánál!" föliratú pólók sem. Félreértés ne essék: az I. világháborút követő békerendszer knem csupán igazságtalan, de egész Európára nézve katasztrofális is volt. De ez a Trianon a trianoniaké (valamint Morvai a morvaiaké?) mentalitás semmi hasznosat nem hoz. Csak jó adag érzelmi agressziót hordoznak ezek a gesztusok.
Tegyünk hát egy jól érzékelhető pozitív érzelmi gesztust: drukkoljunk minél többen a focivébére kikerült szlovák válogatottnak! Legyünk mi is minél többen Szlovákia-drukkerek itt, a világhálón!

Szlovákia kijutott a focivébére. A magyar válogatott nem. Itt a lehetőség javítani kapcsolatainkat!

Legyen ez egy új híd most!

Ha tetszik az ötlet, csatlakozhat a Facebook Szurkolj Szlovákiának! csoportjához.

-------------------------------------------------------------------------------

A vb-nek vége. A csapat szépen helyt állt.Lesz még sportesemény, ahol szurkolhatunk majd a szlovák válogatottnak. Folytassuk!

Ó, nem, arról szó sincs, hogy amit most kiépít a Fidesz, az diktatúra! Az messze nem ilyen!

A demokratikus intézményrendszer és a törvényi keretek változása semmiképp nem jelenti a demokrácia végét. A hatalmi ágak szétválasztása, a törvényhozás általános és titkos választásokkal legitimálása, a végrehajtó hatalom felelős volta, az igazságszolgáltatás rendszerének ettől különállása továbbra is biztos. A kétharmad jogi és társadalmi fölhatalmazást jelent akár alkotmánymódosításra is.

Igaz, a XX. században a gyakorlatban már mállani kezdtek ezek az elvek a legnemesb demokráciákban is, nemhogy észak-balkáni lángoktól öleltünkben. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom személyi átfedéseire (hogy a kormánytagok és haverjaik, üzletfeleik, tettestársaik gyakorta képviselők is) éppúgy utalhatunk, mint az igazságszolgáltatás törvényhozás által meghatározott anyagi kereteire (vagyis a bíróságok pénzét a Parlament határozza meg). Nincs miért szégyenkeznünk, a legjobb és legveretesebb népképviseleti családokban is előfordulnak dicstelen liezonok a hatalmi ágak szétválasztása terén!

Aztán itt vannak a fékek és ellensúlyok. Mondjuk a sajtó kontrollszerepe. Igaz, az már elég régóta nem működik, mert ha mondjuk Drazsé Tibor polihisztor-államférfiról megírják, hogy evvel a szervilitással sokkal dicsőbb és hitelesebb hivatásra és pályára lelhetett volna dúsgazdag családoknál szigorú szabályozású ruházatban szolgálatot teljesítő háztartási alkalmazottként, azt a több bársonyszékben is meggyőzően teljesítő kiválóság esetleg beperelné lelakájoztatás jogcímen. Továbbmegyek: ha a médiában megjelenne egy szar borról (mint már előtte sokszor) legjellemzőbb tulajdonságának kevéssé körülírt formája, akár még becsületsértési pört (rágalmazásnak indulna, de ez még a szar ítéletet hozó bíróságnak is túlzás volna) bukhatna a cikk írója.

Maradt tehát az állampolgári nyilvánosság (például a blogvilág) a politikum kontrolljául. Amíg el nem fogadja a jelenlegi kétharmad az új médiatörvényt. Ne irkálhasson a sok rühes civil csak úgy, akármit! Ideje, hogy megtudják, mit mondhatnak, mit nem!

Vagy itt van az egyik köztársasági intézmény, az Alkotmánybíróság. Vagy a másik, az Állami Számvevőszék. A kormány kénytelen elviselni, hogy ezek a vén f@szok beleugathatnak mindenbe, és akár még kontrollálhatják is a döntéseiket. Hát nem túlzás ez?!

Vagy egyből a köztársasági elnök. Jobb azt úgy választani, hogy kényelmes maradjon a végrehajtó hatalomnak a munkája. Ne akadékoskodjék itten mindenféle jogi, etikai és társadalmi megfontolásokkal! Esetleg később némi hatalmat majd átcsoportosíthatunk a kezébe.

Persze csak ha a miénk lesz.

És azok a beképzelt önkormányzatok is! 1990-ben helyi szinten maradt a személyi jövedelemadó 95%-a, mert azok az idealista elhajló parlamenti képviselők az első ciklusban úgy gondolták, hogy minél közelebb döntsenek az állampolgárokhoz az adóforintjaikról. De elmúltak már azok az idők! Majd az ország vezetői megmondják, mi jó neked, meg neked, meg neked! (Persze, tudom, azt mondják, minél központosítottabb az elosztás, annál kevesebben férnek a pénzhez, ami csökkentheti a korrupciót. De a korrupciót talán leginkább az átláthatóság és számonkérhetőség szorítja sarokba. Valamint az, ha az állampolgárok nagy arányban részt vesznek a döntésekben.)

Szóval nincs mitől tartani, a demokrácia megmarad. Lehet, hogy a közérdekű adatokhoz férés az új jogi keretek közt elvi lehetőséggé jegecesedik, előfordulhat, hogy az állampolgári részvétel a sajtó ellenőrző munkájában komoly jogi szankciókkal járhat, az sem elképzelhetetlen, hogy a média masszív rendszabályok vázán fog csüggeni, még az is megtörténhet, hogy a helyhatósági – és esetleg, ha bejött a módszer, akkor az országgyűlési – választásokon olyan szabályozók alakulnak a maguk spontaneitásában, amelyek lehetetlenné teszik bármely új, komoly támogatással bíró pártformáció megjelenését, előretörését... Igen, ez is lehet. De mégse kiáltsunk diktatúrát!

Nem csak azért ne, mert azok szokták ezt tenni, akik alig valamivel finomabban használtak hasonló hatalomtechnikai megoldásokat (tüntetőveretéstől robbantásvideó-bemutatóig), ha nem is intézményi testreszabással (így kevésbé láthatóan, mint a jelenlegi rezsim, ami a mostani, őszintébb módszert menti némileg), nem is csak azért, mert a sok megélhetési rettegő oly mértékben elhasználta ezt a fogalmat, mint Kóka János a szadeszt!

Hanem mert ez is ugyanaz a kapitalista demokrácia, ami volt. Amilyen Berluscolini és Sarkozleony államaiban is van.

Csak most nem a mamuttőkések plebszre támaszkodó hatalma jön, hanem a kismilliárdosok szikár, puritán jövője. Semmi nem változott a XIX. század óta.

Lesz itt még Kossuth-téri Tüntető, elfelejtett rendőri azonosító! Esetleg, ha már nagyon lázadoznak, leváltják a népet. Megmondják, ki a valódi állampolgár, ki a hangulatkeltő demagóg. (Mint az elmúlt nyolc évben.)

Meg aztán jön egy néma megszorítás. Csöndesebb, mint a legutóbbi.

Szóval komolyan írtam, hogy nem diktatúra jön!

De nem is az a gond.

Hanem a szabadság folyamatos szűkülése.

Na, végre valamit egészen jól csináltak a fiúk! A honosítási törvénnyel jól bepöccintették Ficót, aki dühében megkajálta Meciar és Slota szavazóinak nagy részét. Kicsit még lehetett volna dolgozni az ügyön, mert 0,11%-kal kevesebbet nyúlt le az SNS (a Matyca Slovenska kulturális szellemét politikai formába öntő Nemzeti Párt) rajongóiból a kelleténél.

Pedig Orbánék mindent megtettek. Várható volt, hogy a szlovákok paranoid rétegeiben ez komoly ellenállást vált ki, és az is várható volt, hogy ez a SMER-t mint nagy pártot erősíti akár a többi rovására, főként mivel a témáikat lenyúlta. Igaz, az is benne volt a pakliban, hogy erre ellenreakcióként a szlovákiai magyarok integrációellenesebb része is hangosabb és erősebb lesz. Így aztán az MKP támogatása ésszerűnek tűnt. (Meg – gondolom – személyes okokból is táplálkozott.)

Erre mi történt? Fico ugyan arányaiban 20%-kal, hat százalékponttal jobban szerepelt az előző választásokhoz képest, a pártja lett a legtöbb szavazatot elnyerő erő, ám a nacionalisták épphogy bennmaradtak (ami komoly gond lehet még), bár így is csak 48%-uk van együtt, az MKP Csák Mátéstul Csáky Pálostul kiesett (jó, a HZDS is, mivel Köztes-Európában, úgy tűnik, elnökgyerek-rabló bokszolók és patakvéreztető sztárügyvédek szavatossága tizenkét év alatt lejár), és a Most-Híd integrációpárti magyar-szlovák formáció – meg egy neoliberális szlovák párt, hirtelen valahonnan lett pénzük kampányolni – meg bekerült. Szóval nem minden történt előzetes számítások szerint.

Most úgy tűnik, a Fico-kormány nem folytathatja, ami azért némileg megnyugtató, bár Szlovákiában szűk többséggel kormányozni egy koalíciót komoly munka. Lehet, hogy akik kormányt alakítanak, nem fogják kitölteni a mandátumukat.

Mindenesetre gratulálok Orbánnak ehhez a kiválóan sikerült húzáshoz a benyújtott honosítási törvénnyel meg a Trianon-emléknappal! Ha nem is minden történt úgy, ahogy számította, azért ez is eredmény.

Ha nem jött volna be, most elég komoly gondban volnánk. Remélhetőleg fölmértük, milyen ma az érdekérvényesítő képességünk az EU-ban, de azért nem voltam teljesen nyugodt.

Ugyanis ez most egy kicsit rulett-gyanús volt.

Mégis, úgy tűnik, külpolitikai céljainkat, érdekérvényesítésünket profin megvalósítja ez a kormány.

Már csak az kell, hogy a Fico és Slota pártján kívül bekerült öt párt koalíciót tudjon kötni.

Amire van esély. Nem is kicsi.

Könnyebb lesz nekünk. De a szlovák koalíciót egybentartani - na az nehéz lesz!

 És ha nem sikerül, új választások jönnek...

Azért jól látszik, hogy a sok évtizede rothadó oktatási rendszer milyen eredményt hoz! Már a társadalom legmagasabb szintjein is megjelentek a kulturálisan mélyen leszakadt rétegek tagjai.

Nem, a legkevésbé sem P. Sándor bűn- és olajmaffia-üldözőről beszélek. Lehet ugyan, hogy tudatosan nem találkozott avval a Dietmar Clodóval, akivel tudattalanul egy felvétel tanúsága szerint annál inkább, de neki nyilván megvan a magához való esze, egyszerű, pragmatikus kérdésekben a katonás rend és a szervezett bűnözés alapos, beható kiismerése nyilván elegendő is lehet posztjának kielégítő betöltéséhez.

Nem, V. Gáborról sem szólok. A maga együgyűen keresetlen módján mondja a frankót, épp e rusztikus bájú faragatlanság repítette a Parlamentbe, ez adja meg az esélyt, hogy legközelebb is bekerüljön – amennyiben a másik jobboldali párt nem nyúl le túl sokat a témáiból és a szavazóiból. De még csak párttársa folyosófetisiszta (olcsó, de ki tudná megállni, hogy leüsse:) zagyva szavait sem kívánom citálni.

Nem, nem róluk van szó. Pedig akadna még, akit sorolhatnánk, hosszú, tömött sorokban várakoznak a bársonyszékek, a polgármesteri trónusok és a parlamenti patkó sorainak székei környökén.

Mégis akad valaki, aki náluk is kiválóbban fémjelzi az elmúlt évtizedek hazai nívóját.

Mert a vérségi kötelék mindent fölülíró, követelő ősi ereje végre megkezdheti diadalútját!

Amikor Szőcs Háromeff Géza (Geiza?) kulturális(!) államtitkár a genetika tudományát hívja segítségül a nyelvtudomány szakkérdésében (és nem mellesleg – végre - Kelet felé, az ősi hun-türk-szittya-sumer turulmezők felé veti tekintetét kulturális kérdésekben!), nemes hagyományokra támaszkodik veretes szavaival. Nem csupán a rokonsági kérdés kulturálist genetikaival behelyettesítő volta oly eredeti, mégis meggyökerezett (tősgyökös) tradíciókra épülő jelenség felénk, hanem az is, hogy a tudomány szakkérdéseiről ismét a politika dönt. Ki tudná, ha a kulturális államtitkár sem, hogy a nemzet életében nem a századok alatt kialakult kulturális önazonosság, hanem a vérségi kötelék a döntő? Kipling megnyalná a húsz ujját! Persze lehet, hogy Geizának csupán irodalmi munkássága része a nyilatkozat. Ilyet is láttunk már a Harmadik Köztársaságban.

Igaz, lehet, hogy mégsem csak literátori gesztus, mivel akadnak közelmúltbéli előképei is az ilyesminek. Akadt rá példa, hogy a köztársasági intézmények független szervezetei némileg túlértelmezték szerepüket. Gondoljunk csak Ungvári Krisztián kártérítésre kötelezésére, Verók István polgármester úr pörére egy gaz rágalmazó aktivistával szemben, de akár a 2000-es évek elején az Országgyűlés logikailag téves (ha tetszik: szar, lehet szarozni a perrel!) határozatára primitív nyelvtani kérdésekben... persze a Nagy Testvér is szép példát mutat...

Szóval van mire építkezni, és, mint látható, van hová. Persze mindig is messze földön híresek voltunk a szellemi tartalékainkról.

De hát mi a gond?! A nemzet erőforrásait szépen egy helyre gyűjtöttük, így az agy- és gerincvelő-kutató (nyilván jó szakember) nem csupán az egészségügy, de az oktatás, a szociális szféra és a kultúra kérdéseiben is kompetens döntéseket hoz majd. Az utóbbi területein ebben nagy segítségére lesz a géntérképész-neoturanista államtitkár. Majd előkészít neki mindent. Ő lesz a szellem szikéje, hogy e poetikus fordulatot biggyesszük oda híres költőnk – és immáron politikusunk - epitheton ornansa gyanánt.

Az, hogy közben az adózás a leszakadó rétegek ellehetetlenülését hozza, hogy az új munkaügyi jogszabályok, amelyek a szabályozás „liberalizációját” hordozzák, a munkavállalókat lassan rabszolgaként adhatókká-vehetőkké teszik (a „munkaerőkölcsönzés” intézménye széles munkáltatói jogkörökkel már lassan húsz éve létezik, így az alapok már rég lerakva), hogy ismét átléptünk egy határt: nemsokára indoklás nélkül föl lehet mondani a köztisztviselőknek (akik több évtizedes munkaviszony után is két hónap végkielégítést kapnak majd), mellékesen itt-ott megjelenik a médiatérben – Tóta W. és más szociopaták boldog döngicsélése kíséretében. És még minden tervet nyilván el sem is mondtak.

Sebaj! Fő, hogy egy vérből valók vagyunk! Ha nemzettestvérünk ad éhbért, a magyar szív nemesebb dobbanása is eléggé táplál, minek a pénz!

Le a nemzetietlen finnugorizmussal, éljen a turáni szellem! Pusztuljon a karvalytőke, teret a turultőkének!

Van ebben valami földöntúli nagyság.

Valami szíriuszi származású kellem.

Ui.: Most olvasom, hogy Lengyel László új Őszödi beszédet kiált. Pedig ezért kár kiáltozni: hosszútávon egy Szőcs Géza egy fél Fellegi Tamás és egy fél Pintér Sándor közé ékelve három őszödi igazságszózattal fölér.

Majdnem ezt ígérték választáskor. De nem a majdon van a hangsúly. És nem is ez a legnagyobb gond.

Talán nem is annyira irigy, aki fölveti, hogy a társadalmi teherviselésben a leszakadástól nem veszélyeztetett rétegekre bátran lehet jobban alapozni, mint a lecsúszástól fenyegetettekre. Ha a költségvetés bevételét a felső középosztály javára toljuk el, az vagy a leggazdagabb rétegeket vonja komolyabb adózás alá – például vagyoni jellegű és a rétegüket jellemző fogyasztási cikkeket terhelő extra forgalmiadó-növelése formájában (amit sehogy nem észlelek, pedig figyelemmel várom) -, vagy a nyomor felé szorulók további sanyargatását jelenti. (Meg persze az alsó középrétegét, de a jelenlegi társadalmi mobilitási szerkezet a leszakadók közelébe lavírozta ezek jelentős tömegeit is.)

Láthatóan nem értik a fiúk: a jobboldalon azért jelent meg egy vetélytársuk, mert komoly tömegek kerültek a „Kossuth-téri Tüntető” kulturális és gazdasági helyzetébe. Jó néhányan kirekesztődtek a vagyoni javak elérésének esélyéből éppúgy, mint a kulturális javak igényének kialakulásából. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy az oktatásügyi államtitkár asszony rendkívüli társadalmi érzékenységét éppúgy laudáljam, mint a kormányzóerő szegregációs tendenciájú oktatáspolitikáját. Lehet ugyan, hogy ez növeli a proletarizálódást, elképzelhető, hogy méretes csoportok polgárosodásának végleges akadálya lesz, szociálpolitikai polarizálódást [kasztrendszert, latin-amerikanizálódást] alakítva így ki, viszont rövid távon bizonyosan megnyugtató eredményre számíthatunk. A rendes családoknak nem kell ugyanis szembesülniük a szomszédai devianciákig terjedő szocializálatlanságával. Mert hiszen piha!) A leszakadó kispolgári tömegek radikalizálódása a reményvesztett, proletarizálódó nyomorgókkal a háttérben sok jót nem ígér. Különös tekintettel arra, hogy a radikalizálódását így föladni nem képes kispolgári tömegek először valóban az – erőforrások megszerzésében (a hatalom adományaként!) vetélytársnak vélt, ráadásul mesterségesen etnicizált – egyre duzzadó prolik, depriváltak, leszakadottak ellen lépnek majd föl (ahogy már föl is léptek, akár lelövöldözve őket; persze némi csöndes, helyi polgárháború pezsdíti a médiaforgalmat!), de mi lesz aztán, amikor rájönnek, hogy így nem szereztek semmit? Ki ellen lépnek majd föl? Hát így akarja fölzabálni a Fidesz a Jobbikot? Így csak fönntartja az igényt rájuk.

Az, hogy az önkormányzati választások szabályozását átalakítva megkísérli bebetonozni, esetleg a maga javára változtatni a jelenlegi pártpolitikai erőarányokat, valamint csírájában fojtja el új pártok megjelenésének esélyét, ehhez képest már csak mellékkérdés.

Ehhez képest. De azért elgondolkodtató.

A következő négy év sem lesz gusztusosabb az eddigieknél.

Hitte-e volna - olcsó leütni, de ez egy olcsó provincia -, az ország jelenlegi miniszterelnöke, a XX. század talán legnagyobb magyar rétora medgyessyánusi nyelvi fordulata borult virágba-közibénk. Lenyűgöző. De más nemigen az.

Szemezgessünk Orbán új pontjaiból! Huszonkilenc nagy lépés egy embernek, de kis visszalépés az emberiségnek.

Az egykulcsos adó minden európai szolidaritási elv lábbal tiprása. Nem hiába csak Románia, Szlovákia, Észtország és egyéb, emberi jogi érzékenységükről és a perifériára sodródott rétegekkel (romalázadások, orosz kisebbség, szegények, stb.) oly humánus bánásmódjukról elhíresült államok vezették be egész Európában.

Az adózáson kívüli jövedelmek „adófelszabadítása” a kifejtés alapján a cselédtartás adóterheit csökkenti. Helyes! Ne sanyargassuk a jobb úri szalonok finoman ívelő költségvetését!

Az öröklés bizonyos esetekben adómentessé válik. Megnyugtató. Aki gazdagságba született, aki nem a maga, hanem felmenői munkájának, szerencséjének vagy gátlástalanságának köszönhetően vált vagyonossá, annak ne kelljen semmit megosztania a közzel! Igaz, ez a vagyoni kiváltságok továbbörökítését eredményezi, de ez eddig is így volt, most végre legalább nem kell titkolni. Az örökölt születési előjogokat eltöröltük, ki merne a vagyoni előjogok ellen szólani?

Viszont legalább adómentesen lehet piálni. Legyen mivel öblögetniük a kitakarított közszolgáknak! (Nem mintha mondjuk D. Tibor polihisztor-államférfi esetében fájlalnám ezt. Ha nem pártpolitikai alapokon nyugszik a tizedelés, akkor ideje már körbenézni, kiknek a kicsodái meresztik ott... khm... körmeiket közpénzből!) Azt ugyan nem tudom, hogy akik maradnak, milyen színvonalat képviselnek a szakmában, mivel aligha lesz versenyképes a jövedelmük a versenyszféráéval, de nyilván csupa elkötelezett ember szolgálja a közt (az áldott nevű Iosip Tottól az imába foglalt H. Miklósig). Lehet, persze, hogy nem a nagy fizetés tesz becsületessé, de talán a nagy fizetés tenné elvárhatóvá a tisztességet.

És mennyi öröm: a pártok 15%-kal kevesebbet kapnak! Ahelyett, hogy a magánadományok csatornáinak elzárása mellett növelnénk a közösségi finanszírozást, a „kreatív finanszírozás” felé tereljük pártjainkat. Így a parciális érdekek közvetlen anyagi érdekérvényesítéssel bontakozhatnak ki.

Akad azért, ami épeszű javaslat. Az egyéb juttatások pórázra fogása az állami tisztviselőknél szimbolikus értékű, de megnyugtató. A „bankadó” már rég sürgető volt. (Jó volna a luxuscikkek fogyasztási adóját és a vagyonadókat is növelni.) Remélhetőleg a fogyasztókra terhelésének megakadályozását szolgáló szabályozás egészíti ki, mert nálunk a bankok néha zavarba ejtően erős érdekérvényesítő képességűek. Az élelmiszer-minőségellenőrzés húsz éve lerombolt biztosítéka szintén alapvető. Az, hogy a devizahitelek piaca szűkül, a de facto kettős valuta devizarendszer megszűnéséhez vezethet, csökkentve így mind a fogyasztók, mind az ország kockázatát. A közüzemi és a kilakoltatási moratórium pedig alapvető humánus követelményeknek felel meg. Hosszú évek óta adóssága ez az „elitnek”.

Vannak tehát biztató kezdeményezések is.

De ez a huszonkilenc pont alapvetően épp olyan, mint az adózatlan pálinka.

Gyermeteg.

Igaz, a cujka, ahol tud, segít.

De öl, butít és nyomorba dönt.

Persze ne tegyünk úgy, mintha az ország kétharmada szavazott volna erre: a szavazók 55%-a (többsége), a választók 35%-a döntött a Fidesz-KDNP „koalíciója” mellett, de ez nem politikai legitimitásukat, csak hivatkozási, retorikai alapjukat módosítja némileg.

Nem múlt el száz nap, és lázas tevékenységbe kezdett a kormányzóerő. Már a személyek kiválasztása (Fellegi, Pintér, Semjén, Szőcs Géza) is komoly konfrontatív hajlandóságot mutatott. Először kicsit eljátszottak a bizottságok alakulásában az ellenzékkel. Aztán jöttek az első törvényjavaslatok.

Nagy garral Trianont emlékeltek (helyes volt fölvetni, ideje nemzeti katasztrófáink földolgozását megkezdeni Trianontól a Holokauszton át '56-ig és '68-ig). A könnyített honosításról (nem pediglen a kettős állampolgárságról!) is törvényt fogadtak el. Adósságunk volt. Szlovákia őrjöng, de talán nem is oly botorság Ficót Slotával szemben erősíteni a következő szlovák választásokon: az utóbbi nélküli koalícióval akkor is könnyebb tárgyalni majd, ha a SME önmagában sem egy népünnepély. Azt meg remélhetőleg fölmérték, hogy az Unióban a magyar érdekérvényesítő képesség mennyiben javult a nacionalista szlovákok pártokéval szemben...

Halkan, fű alatt, éjjel, amikor senki nem nézi a parlamenti közvetítéseket - ügyes, a napirendet a házbizottság készíti elő, ahol biztos a kormánytöbbség, megvan az elnöki szék, megvitatták a vagyongazdálkodási törvényt. Úgy tűnik, a győztes mindent visz. Talán a pénzt is. Az állami felügyelőbizottsági elnökök kinevezésekbe az Ász semmilyen illetékességgel nem bír már, a transzparencia eltűnt (hehe!), de miért épp ebben maradt volna meg, ha szinte minden titkos, ami az Urak zsebét érinti, a kétes hírű MFB, a minden kurzusban pénzvisszaosztóként működő, mindig jó elvtársak vezette intézmény birtokába kerültek kulcsterületek.

Az oktatás társadalmi kulcskérdés. Hoffmann Rózsa majd jól megkörmösözteti a lemaradó tanulókat, visszatér második elemitől a buktatás, de a pedagógusképzés színvonalának növelése, anyagi elismerése – az óvónőképzéstől az egyetemi oktatókig – nem vetült föl kérdésként, amint az sem, hogy az antropológiai (humánetológiai?) sajátosságok figyelembe vételével alakítsanak ki csoportokat, legfeljebb tizenöt fősöket. Az integrált differenciált oktatás láthatólag csírájában sem szíve csücske a kurzusnak, erősen elindult a rendszer a további szegregáció irányába. A pedagógusoknak továbbra sem lesz elsődleges célja az elsajátítás, az ismeretszerzés igényének kialakítása a nebulókban. Már várom az új, mértéktartóan szigorú nemzeti tantervet. Kis felnőtteket képezünk gyermekek helyett.

Mit is kérdezhetnénk: így tetszettek forradalmat csinálni?

És végül jött Kósa meg Szíjjártó. Halk szavukkal elrebegték a kulcsmondatokat a forint gyengüléséhez. A pénzpiacok megbokrosodtak, az elemzők riadtan kiáltottak dilettantizmust. Pedig lehet, hogy rosszabb a helyzet.

Az nem kizárt, hogy akadtak, akik devizatőzsdei short teljesítésekkel nyertek ezen – amint a maradék szoci suttogó propaganda gépezete elkezdte terjeszteni -, de talán nem ez volt a fő cél. Az is igaz, hogy valami csontvázszerűt kell találnia az új kormánynak, kell valami, amire ráfoghatják a megszorításokat. Ez már komolyabb szempont. (Hadd zülljek ismét önidézésbe: „Láthatóan a most győzedelmes erőnek is csak a restrikció, a globális gazdasághoz alkalmazkodás, a neoliberális gazdaságpolitika jut az eszébe, nem lát mást, ezért forrongás is lesz emiatt, de "majd tüntetnek, aztán majd hazamennek", vagy ha nem, megint elfelejtik föltetetni a rendőrökre az azonosítót.” http://re-akcio.blog.hu/2010/04/19/a_ketharmad_es_a_diktatura) De van valami, ami még érdekesebb. Az ország adóssága részben devizában, részben forintban jegyzett. Amennyiben jó időzítéssel, az adósságlejáratok kellő pillanatában csökken a forint értéke, az komoly megtakarításokat jelent az államháztartásnak. Az, hogy ez a devizahiteleseket nyomorítja el, fiskális szempontból nem tényező. Jól emlékezhetünk, hogy az ezredfordulót megelőzően a csöndes megszorítás óriási terheket és a társadalom további, a Bokros-csomaghoz mérhető tehernövekedését hozta. Újabb csöndes megszorítás. Az államháztartás szempontjából ésszerű, társadalompolitikailag pokoli rombolást véghez vivő megoldás volt. De a társadalom fölfeslett szövetét, a leszakadóban lévő rétegeket az integráció, a társadalmi lét esélyében megtartó szempontok az utóbbi évtizedekben alig jelentek meg. Miért épp most és épp ezek kezdenének ilyesmihez?

Szóval megint elkezdődött.

Vagy inkább folytatódik.

El kell döntenünk végre ezt-azt.

Például hogy demokrácia legyen vagy neoliberális globalizáció?

Három, látszólag független hír.

a) Görögországban az eddigi, a rendőri brutalitás miatt hónapok óta folyó zavargások új színt öltöttek a megszorítások elleni megmozdulások által.

b) Lemondott Gordon Brown, a blairiánus utód miniszterelnök.

c) Komoly ellenállást váltott ki a KDNP a vasárnapi nyitva tartás szigorításával kapcsolatos fölvetése.

a) A görögök már régóta „nem szeretnek dolgozni”, csapja össze riadtan és kétségbe esve kacsóit Tóta W. és néhány másik szociopata. A „koraszülött jóléti állam” bélyegét hordozza Hellász magán, mivel a nemzeti összterméke „nem fedezi a költekezését”. Igaz, az állam a GDP-jének óriási részét költi fegyverekre – hogy „ne maradjon le” Törökországgal szemben, így hízlalva a fegyvergyárak és -kereskedők jövedelmét -; igaz, a görög csatlakozás az euróövezethez olyan számviteli trükkökkel sikerült, amiknek kamatát most néhány milliárdos – jobbára görög (éljen a nemzeti tőke!) - kapitalista fölözi le, akik jelentős részben a politikai elitnek is tagjai, megterhelve az adófizetőket (hát igen, vannak vesztesek és vannak nyertesek, mit tegyünk, olyan ez, mint a természeti csapás, ugye, ez bizonyára a legkevésbé sem egyszerű büntetőjogi ügy, ahhoz túlzottan szofisztikált az elkövetési mód, és az elkövetők is túl fontos emberek); igaz, a helyi „koraszülött népjóléti rendszer” szépségeinek képét némileg finomítja, vagyis rontja, hogy nem csupán az átlagos, vásárlóerő-paritáson alapuló életminőségük messze alacsonyabb az Unió többi régi államánál, de a gazdasági-társadalmi különbségek is a legnagyobbak (talán Dél-Olaszországot, Romániát, Bulgáriát, Észtországot leszámítva) az országukban (akinek tetszik: durván szétnyílt a szociális olló). A maffiotikus gazdasági elit a politikaival erős átfedésben nagyot kaszál a fegyverkezésből, a kreatív államháztartási adatokból (megközelítőleg úgy leírható a dolog, hogy „privatizálták” a hiányt, majd a „vevőktől” óriási kamatokat fizetve vett azt vissza az állam), és bár a nagy köztisztviselői és közalkalmazotti rétegek számos juttatása is csak a magasabb pozícióban lévő kevesek számára ad bőséges megélhetést, a többiek igen szerény életszínvonalba szorultak, ez jó közgazdásznak nem tényező. Aki pedig tüntetni mer a kiküzdött juttatások megőrzése érdekében, annak van esélye egy kis rendőri ütlegre. Az államháztartás rendbetétele – persze a szociális szféra terhére, vagyonadó, luxustermékek megnövelt forgalmi adója szóba sem kerül! - ugyanis mindenekelőtt elsősorban mégiscsak tőkés, és csak másodsorban demokratikus érdek.

b) Az „új baloldal” egyik zászlóvivőjének pártja is bukott. Nem sokkal, de vesztett, mert vele nincs meg a többség. Az alternatívái konzervatív vagy liberális demokrata pártok (esetleg posztfasiszták, de azok most még nem kellenek), és a ködös Albionban nem nagy az esély, hogy az esetleges munkástüntetéseket szétverjék: azon már túl vagyunk. A Vaslady szétverte már a bányászokat, hagyta már pusztulni az éhségsztrájkoló szakszervezeti vezetőket, mindenki tudja már, hol van a helye. Ott már győzött a haladó tőkés rendszer, amit időnként választásokkal legitimálnak.

c) A KDNP fölvetette, hogy a tőke javára billenő aszimmetrikus érdekérvényesítési képesség miatt kiszolgáltatott munkavállalói rétegek kiszipolyozásának megakadályozását – ahogy általában egy modern államban természetes volna: kiegyensúlyozó szerepet vállalva magára imigyen a demokratikus felhatalmazású hatalom a gyengébbek védelmében – a vasárnapi nyitva tartással némileg kíséreljék meg. Több tőkés csoport hördült föl, még Demján Dologház Sándor is hallatta halkan rezgő, megfontolt és társadalomjobbító szavát a kérdéssel kapcsolatban, ő sem helyeselte az ötletet, hisz mi lesz akkor a profittal?!

A dolog egyszerű: a piacokat és a pénzügyi szabályozókat liberalizálni kénytelen államok a globális tőkés érdekérvényesítéssel szemben kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek („ha nem adsz nekem teret és támogatást, megyek máshová”). Liberalizálnak, de eközben nem hangolják össze (európai szinten sem!) az adó- és járulékpolitikájukat, nem egységesítik a munkajogot, igen különbözőnek hagyják meg a fogyasztóvédelmet, és persze a versenyjogban is akadnak még különbségek.

Persze ez egyre nehezebben megy a demokratikus rendszerek kulisszái közt. A szép Silvio Berliscolini már megoldotta a média- és tőkeháttérrel, monsieur Sarkozy de Canailier sem volt rest, és kihasználta az V. Köztársaság intézményi hézagait, Görögországban meg már évtizedek óta erős lokális sajátosságokkal működik a demokratikus rendszer. És ez még csak a kisebbik gond.

Az Európai Unió - a kevesek egyike, amelyik az állampolgári részvételt elveiben támogató hatalmi rend - intézményrendszere az a felépítmény, amelyik, ha csatlakozó országé volna, nem felelne meg a belépésnek – román, bolgár, görög, olasz szinteken sem. Azaz hiába kerülne föderatív jogkörbe a jogalkotás, ha annyira sem demokratikus, mint amennyire megköveteli tagjaitól. Nem felel meg a saját kritériumainak! Előbb-utóbb ugyanakkor a döntések valamiféle föderatív szinten dőlnek majd el szükségszerűen – már most is nagyobb részt így van -, mivel a tőkének, amely alapvetően létrehívta ezt a struktúrát, ezt diktálja az érdeke. Már a bolognai folyamat is mutatja: a cégeknek jól képzett szakbarbárok tömegére van szükség, a túlképzés csak a kevesek kiváltsága maradhat. Azok is mindinkább a jó szituációban lévő rétegekből kerülnek majd ki, hisz nem csupán a több éves önfenntartás gondját kell megoldani, de a tanulmányok finanszírozását, a tandíjat is, és a kulturális igényhez szükséges infrastruktúra – családi indíttatás, megfelelő alapfokú képzés, stb. - sem elérhető egykönnyen már ma sem az elnyomott régiókban, csoportokban.

És lassan teher lesz a kapitalizmus számára a demokrácia is így: egyre bonyolultabb az érték- és érdekcsoportok elámítása a szavazással legitimálódás érdekében.

Minek az a sok nyűg? Hogy megint le kelljen verni az érdekartikulációból, önreprezentációból kiszorított tömegeket a legközelebbi banlieue-zavargások, roma-éhséglázadások, rendőrterror-ellenes mozgalmak alkalmával, miközben az épebb érzékű polgároknak még magyarázkodni is kell, vagy győzködni őket a csőcselék elvetemültségéről? Esetleg hallgatni a prezidenciális rendszer ellen ágálók, a belügyet a titkosszolgálatoktól elválasztani akarók sirámait?

Lassan fölösleges. A tömegek kényelmére lehet apellálni.

Jöjjön az elavult rendszerek nyomába a progresszió. Főként a gazdasági.

Persze van egy-két épületes előkép.

Mint mondjuk Kína.

A kétpólusú pártpolitikai térben az utóbbi öt évben megjelent egy harmadik pólus: a köztársaság. Sólyom László ezt képviselte.

Ez nyilván kényelmetlen ügy: nem lehet kizárólag a barátok és üzletfelek szegfű-, narancs- és banánköztársasága boldogságában úszkálni, de bizonyos normákat és formákat is be kell tartani. Ez nem lehet könnyű azon a mentális színvonalon, amelyen nemzetünk nagyjai tobzódnak. Sólyomnak a demokratikus pártokat figyelmeztetnie kellett – hogy finoman fejezzem ki magam - az információs aszimmetriával visszaélés jogtalanságára az egyik, illetve a köztársasági intézmények funkcionális használatának etikai kötelezettségére a másik oldalon. Rájuk szólt, mint az óvodásokra, hogy ne hazudozzanak nyílt színen máskor, meg hogy tessék visszamenni a Parlamentbe, ha már oda delegálták a választók őket. A pártok persze úgy viselkedtek, mint az óvodások, joggal használta ezt a hangnemet. Ebből is látszik, hogy nem megosztó: a kritikátlan pártvazallusok és pártcsápolók egyöntetűen megharagudtak rá emiatt. Nemzeti egységet teremtett. A regresszív dichotómia diadalmenete jázmintapsikoltatóban (lángoktól öleltünkben, síró síneken siettetőnkben, bársonynesz-ingatónkban, stb.) folytatódik.

Igaz, az Alkotmány sokszor idézett, egységre vonatkozó 29. § (1) egészen pontosan így szól:

„Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.” Azaz nem mindenkivel egyenként ért egyet, hanem a nemzet egységét fejezi ki, méghozzá úgy, hogy eközben őrködik a respublika megőrzése fölött. Egységet kifejezni úgy is lehet, mint ahogy a jó öreg Göncz papa, aki mindig mosolyog, mindig a szeretetről beszél, időnként – teljes jó szándékkal – túllépi jogköreit, időnként nem érzékeli szerepének igazi jelentősségét és határait (Mádlről ne szóljunk, az egy vicc volt!), meg úgy is, hogy a megosztó zsebnapóleonokat a helyükön kezelve nevetség tárgyává teszi – utálat tárgyává téve magát a rajongótáborokban. Persze megválasztásakor jelezte, hogy nem a népszerűség a célja. Bejött. Úgy tűnik, a lokálisan uralkodó infantilis, törzsi függőségű néplelket is kiválóan mérte föl.

Kényelmetlen volt Gy. Pipi primadonnának és ex-miniszterelnöknek éppúgy, mint Orbanolini szürreálpolitikusnak. Nem kultiválta a pártkatonák kinevezését a független köztársasági intézmények élére, ezért megtartotta a kezében a jelöltállítás jogát. Nem kézivezérelhető, ezért nem számíthat újraválasztásra. Bajnaival tudott egyedül együttműködni. Ez persze Bajnai cincinatusi kiválóságát is jelzi.

Sólyom elnöki eszköztárával igyekezett a parciális és egyéni érdekek érvényesülésének határt szabni legalább a köztársaság intézményrendszerén belül. Törekedett arra, hogy a meglévő intézmények funkcióikat betöltve élhetőbbé és működővé tegyék az országot. Tett azért, hogy a kétdimenziós politikai gondolkodáson túl terjedjen mind a döntéshozók, mind az állampolgárok figyelme és igénye. Dolgozott a republikánus szellem terjedéséért és érvényre jutásáért.

Sólyom László az elmúlt öt évben a maga eszközeivel a demokratikus köztársaság utóvédharcait vívta. Időnként meglepően nagy sikerrel.

Úgyhogy biztosan nem választják újra.

„...az elmúlt húsz év (...) végül egy oligarcha rendszerbe torkollott. Félreértések elkerülése végett szeretném mondani, hogy az oligarchák a közép-európai kifejezésben nem a gazdag emberek. (…) Az oligarcha azt jelenti, hogy bizonyos üzleti csoportok, jelentős gazdasági súllyal rendelkező csoportok befolyásuk alá vonják a politikai életet, eltérítik a demokráciát annak eredeti értelmétől. Elfoglalnak politikai pozíciókat, adott esetben pártokat, és az egész politika, a kormányzati rendszer végül nem a közérdek és a közös jó kereséséről és szolgálatáról szól, hanem magánérdekekről. (…) Tehát a magyarok úgy döntöttek, (…) hogy véget vetnek az oligarchák rendszerének. (…) A nemzeti együttműködés rendszerében tilos a politikának magánérdekekről szólnia, (…) a közjóról kell szólnia...”

(Orbán Viktor sajtótájékoztatója a választások másnapján) www.origo.hu/itthon/valasztas2010/kampanynaplo/20100426-orban-sajtotajekoztato-a-masodik-fordulo-utan-osszefoglalo.html

Szép beszéd.

Várom, amint Demján Sándor - aki mint nagytőkés időnként véleményt nyilvánít pártpolitikai és társadalompolitikai kérdésekben, és nicsak! az is történik, amit diktál - lassan elszámol magánvagyonának keletkezéstörténetével; érlelem a pillanat örömét, amikor Felcsuti Péter nyíltan és mindenki számára világosan beszámol a munkajogi szabályozások törvénymódosításaiban betöltött szerepéről; már szinte látom, amint Csányi Sándor pontosan elmondja, minek betudható az állami titkosszolgálatok egyik munkatársának telefonálása, pontosan mi az oka annak, hogy Csányi Sándor nagytőkés számára referált pártpolitikai belső történésekről, és Csányi Sándor számára ez miért volt lehetséges, hogy nem kérte ezt ki magának; már iszom is a napra, amikor Pintér Sándor ex-belügyminiszter bíróság előtt vall az olajmaffiát föltáró parlamenti bizottságban föltűnt vallomásokról, amelyek terhelőek személyére nézvést, meg arról, egy bizonyos felvételen egy bizonyos Clodo nevű európai maffiózóval egy bizonyos személy, aki látványosan üzleti tárgyalást folytat ezen a bizonyos felvételen, minek betudhatóan hasonlít feltűnően épp őrá. (Lassan a – máig föl nem tártan az előző rendszerrel kontinuus - titkosszolgálatok is a felügyeletére bízatnak, de sebaj, így könnyebb lenyomozni majd az IP-címemet, ahonnét írtam! Csak éberség, kedves elvtársak, és csak ésszel, kedves kommentelők!)

Amikor a pátyi mutyi témájában néhány húzónév, Demján Dologház Sándor és Csányi Titoktudó Sándor neve is fölbukkant a "nagy pártok" nagyjai mellett, Bodoky Tamás cikkét „meghúzták”. Ne nevezzük cenzúrának, hisz az egy intézményesített hivatal! Ez, a mai, a jogi lépésekkel fenyegetés kicsit kevésbé konkrét, talán ettől hígabb és undorítóbb. Amikor Csányi Sándor titkosszolgálati kapcsolatainak sajátosságát kezdte piszkálni egy cikk, a szerzőt beperelte a cikk szereplője. (A volt főnököm nem tenné meg, pedig ő is titkosszolgálati hátterű félmaffiózó oligarcha. Annyi stílusa mégis van, hogy sz@rik bele, csak a lé jöjjön!)

Nem is értem szegény jó öreg Berlusconit meg Putyin, mit kínlódik az intézmények megszerzésével: elég a jogi környezetet és a jogalkalmazókat a tőkések diktátumához „igazítani” ekkora médiahátszéllel, kár annyi szöszölés!

Amikor Gy. Pipi primadonna és miniszterelnök, valamint K. János szociopata és pártelnök-miniszter föltűnt a színen, valóban elkezdtem fintorogni a bűzüktől. Hát ezek lettek a folytatói. Nem jobbak. Talán egyszer ők is úgy néznek majd tükörbe, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne belőlük országos vezető. Mint Fellegi már most. Az lesz a második mélypont.

Igen, igen jól látja, kedves Orbán Viktor, ez szétrohaszt egy társadalmat. Még Sólyom republikánus utóvédharcával is, nélküle meg végképp. Ne csodálkozzék a gárdák és egyéb perifasiszta szervezetek sikerén! Ha föloszlatja is őket, az igény megmarad rájuk. Benne marad a levegőben. Mert a tőkének még a félelem is jobb, mint a gazdasági, politikai, kulturális szabadság elterjedése.

Nincs vége az oligarchák uralmának.

És ez talán tényleg a rendszer végét jelenti.

Előző posztomban kicsit leegyszerűsítettem a képletet. Nem is kicsit: nagyon! Megkockáztatom: nagyokat tévedtem. Bár az alaptendencia - ha kisebb mértékben is - mégis bohócjóslatomhoz hasonló.

Az mindenképp árulkodó, hogy a budapesti körzetekben a Fidesz előnye némileg csökkent, a választók jelentős része vagy az új kormány mellett szavazott (kisebb mértékben, mint az első fordulóban), vagy az az elleni legesélyesebb jelöltre, a szocialistára (még kisebb arányban). Feltűnő ugyanakkor, hogy abban a néhány körzetben, ahol az MSzP visszalépett az LMP javára, komoly mértékű volt az átszavazási hajlandóság, noha így sem tudták megszorítani a fideszes jelölteket.

Ez egyrészt arra enged következtetni, hogy a kétharmad elleni voksoknak komoly gyűjtője lett minden egyedül állva maradt LMP-s jelölt, másrészt arra, hogy ahol egyetlen ellenzéki erőként jelenik meg, ott - Budapesten - az MSzP jelöltjeivel bőven összemérhető, akár azt meg is haladó szavazatszámot kapnak az ökopárt jelöltjei. A Jobbik vidéki támogatottsága - minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - nem csökkent, az aktív szavazói arány nőtt is némileg, Molnár Oszkárt sem sikerült kipattintani a nyeregből.  Ez középtávon azt is eredményezheti, hogy a szocialistáknak komoly kihívója lehet a radikális, ugyanakkor szélsőségeket elutasító új alakulat az ellenzéki munkában, a jobboldalról pedig szintén állandó, hosszú távon jelen lévő ellenzék várható az új kormány számára.

Amennyiben Vona Gábor betartja ígéretét, és a Jobbik a Parlamentben is "azt folytatja, amit eddig tett", könnyen kerülhet önellentmondásba, ami a közép felé tendálásnak köszönhető szavazóinak elvesztését is eredményezheti. Ez a bipoláris pártrendszer eltűnése mellett a középpártok egyensúlyrendszerét is eredményezheti. És ebben a csoportban találhatja magát a Fidesz is, ha a rendkívül nehéz gazdasági és társadalmi folyamatokkal négy év alatt nem tud igen hatékonyan megküzdeni.

Ha a forradalom emlegetése túlzó retorikai fordulat is Orbán Viktor részéről, pártpolitikai rendszerfordulatot talán tetten érhetünk a most lejátszódó folyamatokban.

Mostantól drukkoljunk a jó kormányzati teljesítményért. A kapitalizmus ciklikus válságainak egyik legdurvábbika kellős közepén vagyunk, globális rothadás a nyakunkon, most nagyon jó kormányzati teljesítményre van szükség.

A magam részéről nagyon bízom benne, hogy a leendő miniszterelnök és csapata végre tovább lát az észak-balkáni lángoktól öletünk mocsarán (i. m. Fülig Jimmy).

A második fordulós kisebb részvételi aránynak több okát adhatják, az eredmények majd válaszolnak.
Kezdjük az általam legvalószínűbbnek vélttel: a Fideszhez csapódott kormánybüntető szavazók érdektelenné válásának tudható be. A mostani első fordulós Fidesz-szavazók komoly százaléka azért ment el két hete, hogy az MSzP-t büntesse, a mindenkori ellenvoksolások és így a kevésbé tudatos választók a második fordulóra – a biztos Fidesz-többség okán – érdektelenné válhattak. Az ugyan kétségtelen, hogy a győzteshez húzás effektus ezt némileg kompenzálta, de ne feledjük, a jobboldali szavazók klasszikus tudatossága az alkalmi jobboldalra átszavazó választók tömege miatt jóval kisebb! Véleményemet az is alátámasztja, hogy az utóbbi két országgyűlési választáson a Fidesz óriási mozgósítási potenciált bevetve mindig erősödött, a részvételt is növelve vagy „szinten tartva”. Azaz a második fordulós mozgósítás leginkább a „jobboldali” választókat érintette. Ami deduktíve arra a következtetésre visz, hogy ezúttal a mozgósítás nem sikerült az első forduló alkalmi Fidesz-szavazói körében.
Lehetséges az is, hogy a szocialista szavazók a már eldőlt választások miatt nem mennek el. Ennek ellentmond, hogy szinte minden körzetben csökkent a részvétel az előzetes adatok szerint, azokban is, ahol az MszP visszaléptette jelöltjeit, azokban is, ahol nem.
A harmadik lehetőség, hogy a második fordulós választásokra mindenki nagyjából arányosan kap majd kevesebb szavazatszámot, azaz az arányok nem változnak. Szép kirándulóidő van, inkább kimennek „a zemberek” a szabadba. Ez viszont csak a kevésbé elkötelezett és kevésbé tudatos szavazókra illik, ami megint csak a kisebb biztos, stabil szolid szavazótáborral rendelkező pártokat gyengíti, nem pedig azonos arányban tartja távol a polgárokat.
Az szintúgy alighanem hozzájárulhat a kisebb részvételhez, hogy a kieső pártok szavazói nagy arányban maradnak távol. Amennyiben az MszP eredményei romlanak, az vélhetőleg az MDF szavazóinak távolmaradását jelenti. De mivel jóval nagyobb az előző fordulóhoz arányított részvételcsökkenés, ez kevés volna magyarázatnak. Vélhetőleg – amennyire a részvételi adatok eddig ismerhetőek innen-onnan körzetenként - az LMP és a Jobbik szavazói is nagy arányban maradnak távol azokban a körzetekben, ahol a saját jelöltjük kiesett, legalábbis erre mutatnak a jelek. Ez – a másodlagos preferenciák ismeretében – szintén a Fidesz esélyeit csökkentheti.
Mielőtt kijönnek az eredmények, hadd előlegezzem meg: azokban a körzetekben, ahol „piszkos kampányt” folytatott a szocialista párt, ez a körzetek elvesztését eredményezhette, a budapesti evk-ben talán még az LMP is csökkenthette a hátrányát pl. Szanyi dr.-ral szemben.
Persze lehet, hogy nagyon pofára esek a találgatással. Sokfelől hallani, hogy a Fidesz aktivistái szántottak az elmúlt két hétben, miközben szekfűs Attila ígérgetett ilyesmit, de ő és a Jobbik nem tett effélét...
Érdemes megtekinteni azokat a választókerületeket, ahol a szocialisták visszaléptek az LMP javára. Ebből is lehet következtetést levonni arra vonatkozólag, hogy milyen esélye lett volna egy esetleges nagyobb visszaléptetés esetén a kétharmad megakadályozásának. (Azt kevésbé láthatjuk majd, hogy az LMP visszalépése mennyit nyomott volna a latban, mivel ilyen körzetet nem ismerünk, így evvel kapcsolatban csak a Forsense preferenciavizsgálatai maradtak mint rendelkezésünkre álló források. Azok azt mutatják, hogy az LMP visszalépéséből a Fidesz többet profitált volna, mint az MszP!)
Ezen kívül érdekes lehet, hogy a Jobbik választói mennyire lesznek fegyelmezettek, és nem túl komoly, de érdekes kérdés, hogy – amennyiben lesz ilyen – melyik körzeteket veszti el a Fidesz, mivel ez a töredékmandátumok mennyiségét komolyan befolyásolhatja.
A kétharmad szinte garantált, persze ha valami valószínűtlen ok folytán egy-két szavazattal csússzák, akkor is meg tudják majd teremteni maguknak a fiúk a minősített többséget néhány ellenzéki képviselő „meggyőzésével”.
Komoly kérdés tehát – az „izgalmas” egyéni választókerületeken túl – általánosan, tendenciái szempontjából, akár a közelgő önkormányzati választásokra tekintettel is az MszP szavazók voksolási hajlandóságának változása, a Fidesz alkalmi választói rétegének kitartása, az LMP és a Jobbik szavazóinak tudatossága és elkötelezettsége.
Ezeket az arányok változásait nyomon követve érdemes figyelemmel kísérni. Talán a kétharmad – az általánosan elterjedt vélelemnél kisebb jelentőségű - kérdésénél is érdemesebb.

A választás lefutott - a kétharmad tekintetében is. Az eredményekért egyértelműen egy párt a felelős.

Azt, hogy az óriási ellenszenv a jelenleg még kormányzó párttal szemben kialakult, nyilván nem csak a véletlen, nem kizárólag a globális válság, és nem is föltétlenül a Nesquick-nyuszi műve. Mindent elkövettek, hogy alig maradjon hívük. A baloldali szavazók a neoliberálsi gazdaságpolitikától, az emberjogi érzékenységgel bírók 2006 tettei és kitüntetettjei okán, a masse, a meggyőződés nélkül szavazó meg az arrogáns, tolvaj, és eközben megszorító intézkedéseket bevezető pártelit miatt (mert ha kevésbé mohók, talán sokan elfogadják a restriktív politikát) szavazott ellenük. Ellenük, tehát leginkább a legnagyobb ellenzéki pártra.

Lássuk, mi maradt az MSzP számára kiútként!

Ahhoz, hogy ezek után, ilyen első fordulót követően minél több egyéni képviselői mandátumot veszítsen el a Fidesz, az ellenük kifundált képviselői visszalépéseknek hatékonyaknak kellene lenniük. Az első három helyen szinte mindenütt a Fidesz, az MSzP és a Jobbik vagy az LMP osztozik. A legtöbb helyen ugyan az MSzP a második legtöbb szavazatot kapta, ugyanakkor épp ez a párt az, amelyiknek elutasítottsága a többi párt szavazóinak körében a Jobbik után a legnagyobb. Így hiába lépne vissza bármelyik jelölt az MSzP-s javára, a szavazókörzetek túlnyomó részében ez nem eredményezhetne voksnövekedést a szocialista jelöltre (sőt, a másodlagos prefernciák alapján a Fidesz erősödése is valószínűsíthető a legtöbb körzetben, legyen az LMP-s, vagy - a mi amúgy sem esélyes - jobbikos a visszalépő). Ugyanakkor van olyan párt, amely a szocialista szavazók szemében igen elfogadott másodlagos preferáltságú - a kampány mocskos szoci húzásai ellenére is -, és van olyan körzet, ahol a fegyelmezett szavazói rétegükre támaszkodva akár a párt szimpatizánsai között elutasított párt felé terelés is szóba jöhet az MSzP részéről! Ha tehát komoly célja a szocialistáknak minél több egyéni választókörzetben a fideszes győzelem megakadályozása, jelöltjeik kompenzációkövetelés nélküli visszaléptetése a megoldás. Amennyiben ugyanis az MSzP nem lépteti vissza jelöltjeit, a párt juttatja számos egyéni mandátumhoz a Fideszt, mivel a választói preferenciák alapján csak az ő választóik volnának hajlandóak fegyelmezett átszavazásra! Ám az MSzP a visszaléptetésekre láthatóan nem hajlandó a kétharmad megakadályozása érdekében sem. Úgy tűnik, fontosabb a baloldali pozíciók megtartása, mint a sokszor deklarált cél, az orbándiktatúrafasizmusarmageddon meggátolása.
Igaz, a Fidesz a töredékszavazatokkal is számos mandátumot fog szerezni kompenzációs listán, ha jelöltjeik esetleg nem nyernének, akkor is, mivel az első forduló arányai a mérvadóak a töredékszavazatok szempontjából. Így az egyéni körzetek megnyerése a szociknak nem sokat érne, ha nem legalább tíz mandátumot nyernek... vagy veszít a Fidesz...

Mondjuk ki tehát: a Fidesz kétharmadát egyedül az MSzP akadályozhatta volna meg visszalépésekkel!

És említsük meg akkor már: a kétharmadért az MSzP a felelős...

Már látom, amint tömegek szavaznak a kétharmad ellen a második fordulóban. Biztosan sokan féltik a demokráciát. Elől Debreczeni és Bauer fog menetelni, időnként Gy. Fletó félrehajtott fője is fölbukkan majd a képernyőn, mögöttük milliók a kétharmadtól rettegtükben állnak majd a szavazóurnákra váró sorokban.

Vagy nem.

A Fidesz szinte bizonyosan megszerzi a kétharmados többséget. Ezt az sem akadályozhatja meg, ha a többi párt kölcsönösen visszalép egymás javára (ami, lássuk be, nem túl valószínű), hisz a töredékszavazatok is berepítheti a legnagyobb támogatottságú párt tagjait listáról az Országgyűlésbe. (Mivel az töredékszavazatok az első fordulós eredmények alapján számítandóak...)

De mi van, ha a Fidesz és a KDNP frakciója együtt csupán 257 (és fél) főből áll?

Ha mégis sikerül elvesztenie Orbánnak a kétharmadot, annak sincs jelentőssége. Három egymástól ennyire különböző ellenzéki frakciót, amilyenek várhatóak, igen könnyű kijátszani egymás ellen egy-egy szavazat erejéig. De ha ez nem megy, alkalmi, egy-egy szavazás erejéig tartó átszavazás, véletlen félrenyomás éppúgy bármikor előfordulhat a kellő pillanatban, mint esetleg néhány képviselő frakcióváltása. Ez persze a nagy frakció fegyelmezését is segítheti, mivel így az egyes képviselőknek a kormánypártok oldalán is kisebb a zsarolási potenciáljuk: ha nem szavaz a frakciókkal, kintről pótolják a támogatókkal. Üveggyöngyért, zsarolható múlt eltussolásáért, üzleti kapcsolatokért, esetleg fenyegetettség hatására szinte bizonyosan lehet egy-két képviselőt szerezni. Akkor meg végképp, ha egy jól fejlett, titkosszolgálatokkal begyógyított belügyminisztérium áll a háttérben a megfelelő vezetővel. Pintér Sándor ugyan nem egy klasszikus populáris közszereplő, de bizonyára kiváló szakember. Alighanem több szakmában is. Ami ide kell, abban bizonyosan.

Szóval aligha elkerülhető a kétharmados többség.

Mi lesz ettől? Új alkotmány? Lehet, bár nem esélyes. (Mivel az Alkotmány 25.§ (5) kimondja: " Az új alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges." Még egyszer: ez egy négyötödös törvény, enélkül pedig nem lehet alkotmányozni. Ajánlott irodalom: A Magyar Köztársaság Alkotmánya.) Számos kétharmados törvény elfogadása, alkotmánymódosítás akár a végrehajtóhatalom felé billenő egyensúllyal? Alighanem. De a négyévenkénti titkos választások megmaradnak, és sokkal több kilőtt szemű legálisan tüntető állampolgár nemigen lesz, mint az elmúlt négy évben. Megszorítások várhatóak. A társadalom szociális és kulturális ollója szétnyílásának, a társadalmi miobilitási csatornák bedugulásának további erősödése szinte bizonyos. Láthatóan a most győzedelmes erőnek is csak a restrikció, a globális gazdasághoz alkalmazkodás, a neoliberális gazdaságpolitika jut az eszébe, nem lát mást, ezért forrongás is lesz emiatt, de "majd tüntetnek, aztán majd hazamennek", vagy ha nem, megint elfelejtik föltetetni a rendőrökre az azonosítót. Diktatúrától meg ezek után minek félni? A tőke továbbra is diktál majd - néhány ismeretlen, a politikával igen jó kapcsolatban lévő csoporttal karöltve.

Mi változik? Választott arisztokráciánk egy másik csoportja folytatja az elnyomást. Rosszabb lesz?

Nem, rosszabb a helyzet: ugyanolyan rossz lesz.

Az MSzP "megújul". Már megint. Öröm nézni: újra meg újra.

Csak az a baj, hogy bárhogyan is újul, a háttérben ottragadtak néhányan. És közben Gy. Pipi primadonna és exminiszterelnök is kéri a jussát.

Ott ülnek Baja, Dr. Szekeres, Kiss Péter, Suchmann Tamás emberei, időnként ők maguk, ott csücsül Dr. Szabó Zoltán, Hajdu László, de maga Puch László és Mandur László is, sőt Veres János (nagy)doktorról se feldkezzünk meg! És persze jönnek az új undokok, Nyakó István és Arató Gergely, Tóbiás és Mesterházy, Molnár Csaba és Molnár Gyula. Impozáns névsor.

Ha az MSzP nem volna demokratikus párt, nem is volna semmi jelentőssége a neveknek. De az. A régi generáció aparatcsikoktól átörökített pozíciói éppúgy megtalálhatóak a pártban, mint a régieken szocializálódott Hunvaldok, Hagyók és Zuschlagok politikai generációja.  Szegény jóravaló Mesterházy alighanem tényleg nem érti, mi a baj vele és velük, akik karrierpolitikusok, talán nem is loptak annyit, mint párttársaik, de nincs is különösebb társadalmi víziójuk, ötletük, csak egyszerűen bejelentkeztek, hogy akkor mostan szívesen vezetnék esztet, mer' ügyesek és tuggyák, hogy köll asztat. Mert a mindennapoktól döglik a légy - gondolják. Pedig az kevés egy légypusztulathoz is. Racionálisan sem - mivel a hosszútávú társadalmi alrendszerek (oktatás, egészségügy, sajtószabályozás, egyéb integrációs eszközök) fejlesztése nem máról holnapra értelmezhető -, allegorikusan sem - mivel tömegek számára szükséglet a szimbolikus politika, a csoportidentitás jelrendszerének kialakítása... Nem értik, de nem is ők a főbb szereplők. Nem akkora formátumúak ugyanis.

De ekkor a háttérben fölbukkan Gy. Pipi exminiszterelnök és primadonna, fogja a kassza kulcsát jobb kezében, nagyívű blairiánus-harmadikutas baloldali alternatívák (illetve köztes-európai, kissé gnóm kistestvérkéik) vázlatait lobogtatja a balban (amelynek már eredetije is kidobása mindennek, ami baloldali), nem értvén, hogy személye komoly akadálya a jelenlegi szocialista megújulásnak. Persze nem az ő személye az egyetlen. Szegény - borzasztó rétor, de becsületesnek, ám faék-egyszerűségűnek tűnő - Lendvaié is. Neki csak a lemondás maradt.

Arról már épp csak említést teszek, hogy '56 forradalma máig kínos ügy az MSzP számára - a soraiban megrekedt volt karhatalmisták miatt -, hisz lassan kihalnak a kín okozói, de az is csak említést érdemel, hogy míg az MSzMP-től elhatárolódtak, vagyonától kevésbé, hogy a másik nagy párttal, a Fidesszel kart karba öltve akadályozzák máig a tisztánlátást a titkosszolgálatok múltjával - és így jelenlegi, esetleg parciális, a múltból következő érdekek szolgálatával - kapcsolatban. Mert ami a legnagyobb gond: ilyen tőkeháttérrel, ilyen személyes érdekeltségek mentén nem sok esély van a baloldali értékek érvényesítésére, képviseletére.

Az MSzP megújul. Talán még nevet is vált. Esetleg szakad - két tőkés hálózati csoportra. Bár ahhoz túl sok a közös üzleti érdek. De lesz-e baloldali párt is az országban? Mert hogy ők nem lesznek, az szinte biztos. Vajon maradt-e annyi erejük agóniájukban, hogy mást is megakadályozzanak a baloldaliság előretörésében, érvényesítésében?

Az MSzP megújul. De létrejön-e végre a baloldal?

Ajánlott linkek:

index.hu/belfold/2010/valasztas/lendvai_lemond_az_mszp_nevet_valt/

hvg.hu/velemeny/20100419_lengyel_mszp_gyurcsany

Hogy megelőzzük a címben föltett kérdésre a kifejtett választ: keveset. A pártoknak, amelyek összefonódtak az ügyben, azoknak is néhány ezreléknyi szavazatvesztést legföljebb. A választók preferenciái kevéssé alakulnak ki környezettudatos kérdések mentén, kivéve ha a gond közvetlen környezetükben, lakóhelyük mellett történik.

Mi is a pátyi ügy? Egy cégcsoport - ugyanaz, amelyik már Sávolyon elbukott a tarthatatlan pénzügyi konstrukciói miatt - elvileg golfpályát kezdene építeni, de időközben a tervből lakópark lett. Egy néhány ezer lakosú településnek hirtelen volna majdnem ugyanannyi lakosa bezsúfolva egy területre, a szomszéd település - Telki - mellett, egy nagy forgalmú úttal kiegészítve. A projekt biztosítékául egy legelő szolgál, amely az érdekelt cégcsoport értékbecslő cége által fölmért értékén megfelel (az máig nem derült ki, a pátyi képviselőtestület miért nem független értékbecslőt kért föl), független szakértők szerint azonban nagyságrendekkel értéktelenebb a szükségesnél.

Azokat a helyi önkormányzati képviselőket, akik nem akarják tönkrenyomorítani a települést egy de facto lakóteleppel, megfenyegetik ismeretlenek (itt adjuk meg legnagyobb tiszteletünket a beruházás ellen következetesen és minden mocskolódás ellenére kiálló Tollner Józsefnek!), a szomszéd település (Telki) polgármestere is lemondott, mert félt valamitől, de már a fejlesztéssel kapcsolatos kétségeit hangoztató országgyűlési képviselő, Gulyás Dénes is megkapta a maga fenyegetését! A köztestületi közösségi intézmények tagjai a fenyegetések hatására nem merik ellátni becsülettel a feladataikat. (Megértem őket: családjuk van.) Valakik a témáról szóló cikkek szerzőit is fenyegetik.

A Grupo Milton csoport egyik ismert arca az a Kovács Bence János (KBJ), aki néhány köztörvényes bűncselekményen túl immár az egyike a föltörekvő "nagybefektetőknek". Ingatlanban utazik. Sávolyon, Pécsett, Pátyon, meg még egy-két helyen. Kiváló kapcsolatai vannak a politikai szereplőkkel. Megy is a szekér.

Hogy ne feledjük el, kik is a barátai e cégnek, írjuk le: Suchmann Tamás és Nyakó István szocialista képviselők rajongva tolták Sávoly védhetetlen beruházását, Orbán Viktor (igen, az az Orbán!) pedig vezetőnek kapta KBJ-t a Real Madrid megtekintésekor, nem mellesleg szívcsücsökje Felcsúti Futballakadémia is profitál a Grupo Milton bőkezűségéből a Videotonon keresztül... Miközben a módszereik olyanok, mint a maffiáé.

De ez a választókat aligha érdekli. Sajnos még mindig nem érti a többség: ami a pátyiakkal megtörténik, holnap akár veled is megtörténhet! Bármikor arra ébredhetsz, hogy egy maffia építette borzalom áll az udvarod végében! (Vajon mit fog ehhez szólni majd Pintér Sándor?)
Valóban ellepi az országot a szervezett bűnözés. Ezt észben tartjuk.

A témával kapcsolatos bővebb információk:

index.hu/gazdasag/magyar/2010/04/15/feljelentes_a_patyi_ingatlanugyben/

Azért szerencsére a mainstream szocialista média nem sokat szöszöl az adatokkal. Szorgosan biztatja az LMP jelöltjeit a visszalépésre az MSzP javára.

Az LMP visszalépése leginkább Budapesten fölvethető, ahol az MSzP átlagosan kb. kétszer annyi szavazatot kapott, mint az LMP. Azt is tudjuk, hogy az LMP szavazói kb. nyolcvan százalékban semmilyen fölszólításra, tehát pártjukéra sem hajlandóak a szocialista jelöltekre szavazni, mivel a Jobbik után a második legnagyobb aránnyal az MSzP az elutasítottsági verseny ezüstérmese a párt szavazói közt. (Ezúton gratulálok ismételten az elmúlt, társadalmi valóságtól elszakadt kormányzáshoz. Lehet majd a Nesquick-nyuszira is fogni a Fidesz kétharmadát, sajnos Jávor fordulata mégiscsak megállja a helyét: a kétharmadért az előző kormányok a felelősek.)
Nézzük fordítva: az MSzP szavazói igen elkötelezettek pártjuk mellett és a kétharmad ellen. Ha a jelöltjeik visszalépnek az LMP javára, 85-90 %-uk hajlandó szavazni a kétharmad ellen, mivel az LMP elutasítottsága kicsi.
Az LMP lehetőségei tehát korlátozottak: hiába léptetné vissza jelöltjeit az MSzP javára, az nem akadályozná meg a Fideszt a kétharmadban - sőt hozzásegíthetné! (Az LMP szavazóinak 30%-a ugyanis fideszes másodlagos preferenciával rendelkezik.) Amennyiben azonban az MSzP valóban ilyen eltökélt a "demokrácia védelmében", akkor ideje föltennie a kérdést magának: ha a második helyek ellenére Budapesten csak a - szintén demokratikus - harmadik helyezett számára történő visszalépés esélyesíti a Fidesz kétharmadának megakadályozását, nem kellene-e megtennie a megteendőket. Az LMP szavazói körében az MSzP ugyanis 80%-osan, az MSzP köreiben viszont az LMP 12%-ban elutasított.
Kitérőként egy egyszerű matematika általános iskolai szinten, az MSzP számára pozitív elfogultságú túlbecslésekkel: ha az LMP szavazóinak száma X, így az MSzP szavazóié közelítőleg 2X, akkor az LMP visszalépése esetén - tekintettel a másodlagos pártpreferenciákra és az elutasítottságokra - a várható eredmény: 2X+0,3X=2,3X. Becsüljük alá az MSzP-szavazók LMP-re voksolási hajlandóságát, mondjuk, csak a négyötödük vállalja! Amennyiben az MSzP lép vissza az LMP javára: 0,8*2X+X=2,6X. Amennyiben X egy normál, azaz pozitív egész szám - ami a dolog jellegéből adódik, hisz választókról beszélünk -, akkor 2,6X>2,3X. Ezt a primitív matematikai műveletet bizonyára lassan elvégzik majd az MSzP központjában - és esetleg a holdudvarában leledző értelmiségi-újságírói körben is. (Vö. Várkonyi Tibor utókorra hagyományozott Tényleg más? című aere perenniusát: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=283593.) De persze lehet, hogy nem lehet más...
Nincs szándékomban fényezni az LMP prominenseinek politikai érettségét, de azt el kell ismerni, hogy az alapvető, általános iskolai matematikát ismerik. És lám, sajnos úgy tűnik, ha nem sikerül az MSzP-nek és - nyilván főként bölcsész-újságíró - értelmiségi körének is kiszámolnia ezt a nem túl bonyolult képletet, akkor elmondhatjuk, hogy az LMP ugyan kevésbé, de a színvonaltalan közoktatás a matematika terén bizony annál inkább a "Fidesz szekértolója" lesz...

Az MSzP bepróbálkozott. Visszalépett négy helyen, mondván: várják a "gesztus" viszonzását az LMP részéről. Úgy tett, mintha tett volna valamit. Úgy tett, mintha az LMP esetleges visszalépése automatikusan hozzá vándoroltatná a szavazókat. Holott tudjuk, ez koránt sincs így! Sőt!
Ha az LMP megette volna a szoci próbálkozást, nem csupán nem változik a Fidesz többsége a szavazókörzetekben - mivel az LMP szavazóbázisának jelentős részében a másodlagos preferencia (már akinek van ilyen) a Fidesz, ráadásul az elsődeleges elutasítottságú párt komoly százalékban a szocialista köztü(n)k -, de el is lehetetleníti a további, leginkább hitelességen (talán inkább azon, mint - amúgy szimpatikus - programján) alapuló politikájának folytatási esélyét. Azaz az ökopárt kivégezné magát a visszaléptetésekkel - és még kétharmadot megakadályozó hatása sem volna! De ezt az MSzP kebelén belül is sokan tudják. Ha ők lépnek vissza, a saját szavazóik óriási arányban mennek el az LMP-re voksolni. Fordítva ez egyáltalán nem igaz. Tehát ha kilenc alatti (jelenleg négy) mandátumot ajánlanak föl a szocik, az bár máris részleges bevallása annak, hogy mégsem ők az egyetlen "demokratikus", akár "baloldali" erő, de még mondhatják, hogy ők a nagyobbak. (Néhány napja még tényleg ők voltak. Talán még ma is azok.) Viszont így kétharmadhoz segítik a Fideszt.
Ez a szocialista próbálkozás tehát inkább tekinthető "preventív image-csapási kísérletnek" a baloldali vetélytárs térnyerésének megakadályozására, mint komoly fölajánlásnak. De mivel az LMP szavazóinak jelentős része nehezebben manipulálható ilyen primitív módszerekkel, aligha hatásos.
Rosszul kidolgozott, visszafelé elsülő kommunikációs hadicsel a szocialistáktól.
Talán végre ez a harc lesz a végső...

Bokros Lajos, az MDF miniszterelnök-jelöltje odanyilatkozott, hogy az LMP "...Szélsőbaloldali párt. Inkább kommunista, mint szocialista."

Bár igaza volna! De a legnagyobb jóindulattal is téved. Ha viszont kevésbé fogalmazok tapintatosan, akkor ostobán komenyistázik. Persze nem lehet könnyű dolga: egy nemrég alakult párttól kényszerül szavazatszipkázással kísérletezni. Ez bizony frusztráló lehet neki. Az MDF már csak abban bízhat, hogy az új, ökopolitikus párt szavazóinak egy részét magához csábítja.

Nem hinném, hogy Bokros programja rosszszándékból táplálkozik. Alighanem ő komolyan gondolja, hogy a "láthatatlan kéz" a piacon mindent megold. Úgy véli, hogy a gazdasági növekedés, a tőkeakkumuláció jótéteményei azok haszonélvezőitől, a tőkésektől lecsorognak a szegényekhez. Úgy gondolja, hogy az externáliák (a közvetlenül meg nem jelenő költségek, mint pl. a környezetkárosítás, a társadalmi különbségek növekedése, az esélyegyenlőség romlása) nem komoly tényezők egy fönntartható fejlődésben (meg neki talán föl sem merül, hogy fönntartható-e: a piac majd azt is jól megoldja, ugye). Lehet ugyan, hogy a "piac láthatatlan keze" mint feltételezés még nem tény (ugyanis a korai kapitalizmus elmélete volt, nem tapasztalata), az is elképzelhető, hogy a jólét nem véletlenül nem csorog le az Istennek sem a szegények közé, hanem mert ahhoz jó szabályozók kellenek (micsoda állami beavatkozás: jó szabályozók!), de biztos vagyok benne, hogy gazdasági (vagy csak pénzügyi?) szakembernek kiváló elme. Igaz, ízlésemnek kissé túlzottan szociáldarwinista. (Aki szegény, az a természetes szelekció áldozata. Mondhatni: dögöljön meg, ha olyan hülye, hogy szegény - állítja implicite a Mester...)

Azt azonban gyanítom, hogy a komenyistázás nem sokkal gusztusosabb és nem sokkal finomabb - ha társadalmilag kevésbé káros is - Vona cigányozásánál.

Az LMP 227 (kettőszázhuszonhét) oldalas programja fölveti, hogy a globális térben, ahol a tőke globálisan érvényesítheti érdekeit akár az alapvető társadalmi érdekek mellett, akár azokkal szemben, mit kellene tenni, hogy az állampolgárok is befolyásolhassák a neoglobalizmust. Fölveti, hogy a közösségi erőforrásokat (pl. az adóinkat) miképpen kellene átcsoportosítani. Felelős állampolgárokat és felelős tőkebirtokosokat vizionál - a megfelelő szabályozók keretében. Ez azért messze van a kommunizmustól.

lehetmas.hu/program

De Bokros valótlanságokat is állít, nem csak cimkéz.

nol.hu/lap/mo/20100403-_be_fogunk_jutni_az_orszaggyulesbe_

Az LMP költségvetési átcsoportosítást szeretne (azaz ugyanennyi állami beavatkozást, néhol kisebbet), a multiknak juttatott adókedvezményeket - szerintem sajnos - nem eltörölni szeretné, hanem a továbbiakban megvizsgálni, a decentralizált gazdaságról beszél, nem az ország "önellátásáról", és hogy e szakzseni a Jobbikot is ráhúzza az LMP analógiáira, kritikán aluli. (A többit meg hozzáböffentette, még ennyire sem megalapozott, mint az itt fölsoroltak.)

Mintha azt sugallaná: aki nem ért vele egyet, az szélsőséges. (Hallottam már mástól is ilyet. Ha látom a reklámját, már akkor az az érzésem támad, hogy jobb volna megmosnom a kezem utána...) Ami nem volna baj, értem én, hogy nagyon kell a médiafelület, de már mindenáron?

Ha gazdaságfasiszta (ökonomikofetisiszta) szellemét nem is véltem eddig sem túl széles látókörű polgárra vallónak, emberileg - eddig - többre tartottam a Miniszterelnök-jelölt Urat.

De ez így nagyon piszkos.

Kár érte.