Reágáló

Nagy eséllyel ez volt az utolsó békés tömegtüntetés Orbán regnálása alatt. A következőt nemigen tudja már kordában tartani sem a rendező szervezet, sem a rendőrség. És utóbbi talán nem is nagyon akarja. Hisz vezetőktől közrendőrökig sokan állnának legszívesebben a tüntetők közé, mellé.

Százezren ugyan nem voltunk kint az Andrássy úton, de az operatív és fedett intézkedések, azaz a komoly, vízágyúkkal megerősített rendőri készültség és a szerencsétlen, kihasznált zsebnácik „ellentüntetése” ellenére a negyvenezret meghaladta a tüntetők száma 2012. január második napján Budapesten. (A közmédia meg ezrekről beszélt, valamint több hírt adott a néhány tucatnyi megvezetett „ellentüntető” és szanyikapitány attakjáról, mint a tüntetésről magáról.. Hiába, no, vannak médiamunkások, akik mindent megtesznek az Orbán utáni időkre bíróság előtti felelősségre vonásukért!)

Bár Gy. Fletó és az MSzP is ráröppent a demonstrációra, az állampolgárokat ez sem tartotta vissza. Kis részük talán örült is nekik, a nagyobb rész pedig nem hagyta magát végre a vallásitábor-logika csapdájába kényszeríteni. Valóban nem jó egy helyen lenni Gy. Pipivel, de mégis vagyunk páran, akik még nem vándoroltunk ki az országból, pedig egy országnak – és sokan egy városnak – a levegőjét szívjuk vele. Na bumm, egy estén egy tér levegőjét szívtuk. Undorral, de kibírtuk. Egy narcisztikus pojáca miatt nem léphettünk vissza egy hatalommániás paprikajancsi elleni föllépéstől. Akkor sem, ha a „közszolgálati” médiagépezet propagandaosztálya megkezdte a tiltakozás összemosását az önimádó úr marginális kis pártocskájával. Aki ezt benyalja, az szerintem továbbra is szavazzon jó egészséggel a kormányoldalra – ha már a szavazati jog nem kötött némi tájékozódási igényhez. Mert aki ezt benyalja, tényleg csak őket érdemli.

Szóval tízezrek álltak a hidegben az év második napján. A tüntetés végeztével a polgárok kemény, radikális szavakkal illették az Operaházban önmagukat ünnepelni összegyűlt hölgyeket és urakat. Azokat, akik az új Alaptörvény hatályba lépésének örvendeztek. Amit kiváló proletártársam úgy jellemzett – miután megérttettem vele alaptörvényünk néhány passzusát és az ezeket erősítő sarkalatos törvényeket –, hogy disznóság, ha egy válás után is a volt nej határozza meg, miként élhet, mennyit költhet, mikor mehet haza az ember. Lehet, hogy a következő szeanszon már ő is ott lesz.

Ez mostanában már a második ilyen kemény, a rendőrség (elismerés illeti őket!) feszült jelenlétét igénylő demo volt: a Parlament előtti, tavaly karácsonyt megelőző LMP-s tüntetés sem volt túl tapintatos. Karácsony előtt szólt a "Gyertek ki!" kórusa, január másodikán már föl-fölhangzott a "Menjünk be"! És ne feledjük: szenteste előtt egy nappal éppúgy ezrek gyűltek össze Orbán ellen skandálni, mint szilveszter estéjén! Elég nagy bajban vannak a tekintetes hölgyek és urak. Ideje volna félniük méltóztatni. Az elkeseredés ugyanis kezd tömeges haraggá formálódni. A tömegek már Gyurcsányt is elviselik, ha nem is szeretik, és remélhetőleg nem is fogják. Bízhatunk benne, hogy egyre többeknek válik világossá: Gyurbán Flektor és Orcsány Virenc egymásból él, egymás nélkül pedig pőrévé válik, mennyit érnek államférfiúként: egy olcsó és cifra káromkodást legföljebb. Azaz a vallásos vagy törzsi elkötelezettség – a másik Vezértől való félelemből és az elvakultságból táplálkozó regresszív dichotóm világlátás – a kényszerű körülmények kegyetlen katalizátori volta folytán egyre kevesebbek sajátja. Az elkeseredettség kemény kifejezése pedig egyre többeké.

Mára nincs mit veszíteni. A Jobbik ugyan tapintatosan megbújt – evvel is hatalmi esélyeit növelni szándékozván –, de minden más – Parlamenten belüli és kívüli – párt és számos civil szervezet, mozgalom együttesen kinyilvánította: a Fidesz kétharmados karanténba zárta magát. Bár a „nemzeti radikálisokkal” ma még lehet egy rövid intermezzójuk, rövidesen Vonának és Novák Elődnek is kínos lesz egy gyurcsányi szintű politikai szimbólummal: Orbánnal közösködni.

A köztársaság országgá degradálódott. És ez tömegekben élesztette föl a köztársasági szellemet.

Ahogy tegnap látszott, elég harcias szelleme van neki.

Orbán – meg az azt várhatóan követő jobbikos koalíciós intermezzo – után igen nehéz munka vár ránk. Mindenekelőtt kell egy alapos cezúra. A politikai, a szimbolikus és az intézményi változás mellé akár büntetőjogi cezúra* is szükséges lehet. És ennek ígérete – többek közt épp a hirig és a tömeges vérontás megakadályozása érdekében. Mert túl sokan vannak, akik túl keveset veszíthetnek már, és mert mára ismét túl nagy lett a harag.

A mai intézményrendszer nem reparálható. Nincs értelme: lebontotta és kiüresítette az elmúlt húsz, de különösen az elmúlt másfél év. A közfunkciók és közintézmények jelentős része kendőzetlenül szolgál magánérdekeket, bizonyos közösségi területek leplezetlenül kerültek magánkézbe, bizonyos közintézmények és közösségi jogok áruba bocsátása, magánkézbe helyezése középkorias jelleget kölcsönzött a társadalomnak. A hatalmi elit diktálta érdekek mentén született monopóliumok kialakulását – és további elterjedését (l. a várható dohányforgalmazást**) – a III. Köztársaság nem tudta megakadályozni. A szélsőséges gazdasági-vagyoni és elképesztő oktatási-kulturális különbségek kialakulását, az esélyegyenlőség teljes eltűnését pedig igen hamar lehetővé tette.

Ez utóbbi okok azok, amelyek a társadalom szereplőinek tömeges elfordulását eredményezték a köztársaságtól. A vagyoni különbségek – ezen belül is az, hogy a mélyszegénység az ország bizonyos területein nem is ázsiai, hanem afrikai méreteket öltött – eleve kizártak jelentős rétegeket a közösségből, míg a kulturális erózió egyrészt a diskurzusképtelen és szélsőséges szubkultúrák kialakulásához, másrészt az életvezetési stratégiaképzés képtelenségéhez tömegesen vezetett, ami  mára már a társadalom működését is veszélyezteti. Amihez – valljuk meg – sokat tettünk oktatási rendszerünk agóniájával szembeni részvétlenségünkkel már hosszú évtizedek óta.

A III. Köztársaságnak tehát mennie kell, bármilyen szimpatikus kezdeményezés is volt. Ha nem kellene, persze akkor is vége – épp most, a szemünk láttára végzik ki –, így még inkább sürgető az új köztársaság alapjait lerakandó megkezdeni a munkát.  A régi állami intézményrendszer hiába maradna meg. Egyrészt – ismételjük! – funkcióját vesztette, nem működik – az ügyészségtől az igazságszolgáltatáson át a legegyszerűbb közszolgáltatásokig, mint a közösségi közlekedés – és (egészítsük ki!) a törvényi keretek is behatárolják a közösségi alrendszerek működését, amelyek fontos föltételei a megfelelő működésnek (pl. a médiatörvény, civil törvény, alkotmánybírósági törvény, az ombudsman jogköreinek korlátozása, oktatási törvények, stb.). A közösség által megtermelt adók leginkább magánérdekek kiszolgálói és egyéni vagy hatalmi csoportok részére fönntartott pénzszivattyúként értelmezhetőek. Ez a haradzs – a harács –, mint a Hódoltság pasáinál. Így láthatóan egyre kevesebb is volt a szándék az eredeti elvek alapján működtetni intézményeinket, de közjogilag át is szabták, fölül is írták őket.

Tehát nem működik. De fontos még, hogy a közbizalom sincs meg iránta. Amennyiben egy viszonylag jól működő rendszerré vissza is lehetne állítani – ami kétséges –, polgárai láthatóan nem bíznak benne. Anélkül pedig nem működhet.

Ahhoz, hogy – talán először ebben az országban – nulladik lépésként valamiféle common sense alakulhasson ki, az eddig eltelt időszak és az Orbán utáni ország közé egy cezúrát kell húznunk. Hosszas, kimerítő, lassú munkával minden lehetséges csoportot és állampolgárt be kell csatornáznunk egy közösségi diskurzusba, meg kell kezdenünk az új köztársaság alapjainak letételét. Lehetőleg részvételi elvek mentén, hogy se a gazdaság, se a hatalom, se más ne kolonializálhassa többé ezt a – talán kialakuló – társadalmat.

És el kell gondolkodnunk a módján, hogy a pártpolitikai, a gazdasági és (igen, kedves Aranyosbógárúr és Tiszteltbayerzsolt) a szellemi elit felelősségét alaposan megvizsgáljuk a kialakult helyzetért.

Nekünk kell elkezdenünk. Jobb, ha legitim a folyamat, mint ha egy EU-helytartót kapunk.

*: A visszamenőleges hatályú törvényalkotás azonban nem lehet út. Amennyiben megáll a hatályos btk. 225 §-a, a hivatali visszaélés és a 244.§, a bűnpártolás, amik mellett a 263/C §, a bűnszervezetben részvétel is fölmerülhet, a független, újonnan, lehetőség szerint nem valamely hatalmi ág, hanem az állampolgárok által választott legfőbb ügyész elindíthatja az eljárást. A dolog azonban alapos vizsgálatot érdemel. Fontos, hogy azok a képviselők, akik még nem lépték át a Rubikont, mentesüljenek az eljárás alól. (Ezért is érdemes vigyázniuk a továbbiakban – hogy továbbra se lépjék át.) Fontos azt is tisztázni, hogy a 139 §, az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása, 139/a §, az alkotmányos rend elleni szervezkedés fölmerülhet-e. Lehetséges-e erőszakosnak minősíteni a nem fegyveres tevékenységet? Ennek eldöntése – a jogalkotó szándékát értelmezve – szintén az új intézmények – a leendő vádemelő és végső soron a leendő, valóban független hatalmi ág, a bíróság (remélhetőleg esküdtbíróság) – föladata lesz.

**:  ...ami remélhetőleg nem a kormányközeli, és a kormánypártnak nem is túl szemérmesen pénz-visszacsorgató „magyar” üzletláncé lesz, mert az már nehezen lesz vállalható és igen provokatív döntés volna – provokálni pedig mostanság nagyon nem tanácsos.

Hát miniszter lett végül a nádbútoros Zsuzsika is. A Németh Lászlóné, tudják, aki azokat a szép kerti bútorokat is behozta Vietnamból! Miniszter lett, mert Palika, mindenki Palija aláírta a papírt, amit elétoltak.

E blog szerzője – talán saját, súlyosan alacsony képzettségének betudhatóan – mindig is híve volt annak, hogy a képzettségi cenzus a különböző közfunkciókban kevéssé érvényesüljön, a közhatalom oktatási szempontból is demokratizálódjék. Mint meggyőződéses – nem szexista értelemben vett – feminista (aki az emancipációért áll ki, de nem bírná, ha a buta patriarchális kultúrából ostoba matriarchális válnék) a nők közszerepét is támogatja.

Meg azt is, hogy alkalmas és felelősséget vállalni tudó emberek vállaljanak komoly döntéshozói föladatokat igénylő intézményekben szerepet.

Németh Lászlónéval nem az a legnagyobb baj, hogy hiányzik a diplomája. Hanem az, amit a bizottsági meghallgatáson bemutatott. Sematikus és panelekből építkező fordulatait sem tudta végigmondani, komoly küzdelemmé vált az alany és az állítmány egyeztetése. Ami a gondolatainak léptékéről is sejtet valamit.

Most végre nyíltan betekintést nyerhetünk a regnáló hatalom káderpolitikájába. Zsuzsika visszamotyogta és visszaböffentgette – hellyel-közzel – azokat a fordulatokat, amelyeket már hallott valahol. Bár az idő meghaladta szavait – 2012 már nem az elrugaszkodás éve lesz, mint azt a legautentikusabb forrásból, magától a Miniszterelnök Úrtól megtudhattuk –, azt bizonyára nem várhatjuk el minden aprócska minisztertől, hogy ilyen sűrű időkben, amikor ily merész fordulatokat vesz minden e szűk és spekulációterhelt napokon, tökéletesen up to date legyen.

Az világos, hogy Németh Lászlóné kinevezése a kézivezérelhetőség kritériumai alapján döntetett el. Az persze jelentős kérdés, hogy kié a kéz, amelyik vezérli – bár alapos kételyek aligha merülnek föl az ügyben.

Az azonban érdekes lehet, hogy mi az oka épp egy ilyen – provokatívan önállótlan és szellemtelen – közegből választani minisztert.

A súlyosan terhelt költségvetésű 2012-es év utolsó forrásainak egyike az EU-támogatási rendszer. Az unióból befolyó pénzek jelentős része a fejlesztési minisztériumon keresztül osztatik el. Nyilván komoly érdekek fűződnek hozzá, hogy ezek a pénzek betömjék a költségvetési lyukakat akkor is, ha esetleg eredetileg nem ilyen céllal érkeznek az országba. Esetleg a hatalom holdudvarának is csurranjon még valami – akár a célzott támogatás témájától eltérően is. Sok százmilliárd forintról van szó, az utolsó erőforrások egyikéről.

Nyilván kell egy személy, aki hűséges és készséges szolgálója a központi utasításoknak. És nyilván előny, ha nem reflektál az esetleges következményekre. Sem az országos gazdaságiakra, sem a személyesekre.

A drága Zsuzsika látványa a blog szerzőjében fölidézte a nyolcvanas évek bájosan és otthonosan morcos és ellenséges hivatalnok nénijének képét. Féltem Németh Lászlónét.

Bizakodom, hogy büntetőjogi kategóriájú cselekményekhez még ártatlan tudatlanságából következően sem adja a nevét.

Scheiring Gábor dilemmái érthetőek. A kérdés nem könnyű. A választópolgárok a képviselőket parlamenti munkára választották.

Ugyanakkor a helyzet 2010 tavaszához képest alapvetően változott meg.

A parlamenti demokrácia kiüresedett. A kulisszademokrácia országa egy szűk hatalmi-gazdasági csoport magánbirtokává vált. Regáléba ad ki városokat és megyéket, valamint egész gazdasági ágazatokat vazallusainak és hűbéreseinek a hatalom - és kevésbé szemérmesen, mint az előző: már nem is szégyeli. Minden parlamentben töltött perc legitimálja a legitimálhatatalan új orbáni rendszert.

A leendő köztársaság intézményei nem a mostani Országgyűlés keretein belül kezdenek majd körvonalazódni. A legletisztultabb válasz ezért a szecesszió. Már csak azért is, mert az LMP alapelvei alapján is ez az autentikus lépés. És épp a Jobbik mutatja, hogy az őszinte és hiteles, saját elvekért kiálló politikai tevékenység - legyenek bármilyen őrültek is azok az elvek - komoly politikai tőkét és komoly szavazóbázist eredményez.

Az LMP számára aligha van más út, mint a más politika. A hatalmi folyamatokban részvétel (hamis) látszatának vonzása - amint azt a december 23-i akciók mutatják - még nem fertőzte meg az ökopártot. Még van értelme a Szolidaritással, a 4K!-val, a Millával - és minden vállalható csoporttal - összefogva autentikusan, részvételi elven megközelítve, a gyér és nem működő képviseleti rendszert otthagyva az új köztársaság alapjait letenni. Az alternatívát. A szabadság rendjét.

Az elitben lét gravitációja erős, de az LMP talán ellent tud állni e kísértésnek. Nincs miért bennmaradni a gyatra részeredmények érdekében, ha közben az egész vész el. Nincs miért bennmaradni, ha a funkcióját vesztett sajtó tevékenységét kívánják pótolni, a közvélemény tájékoztatását - mert egy házszabály-módosítás ettől a lehetőségtől is elütheti a pártot egy pillanat alatt. Bár sajnálom azokat, akik erre, a politikai képviseletre tették egzisztenciájukat, biztos vagyok benne, hogy alapelveikkel összhangban hozzák meg döntésüket - még ha sanyarú hónapokat eredményez is ez a számukra.

A hatalom és elitje gravitációja, vonzása ugyanis valójában nem gravitáció, hanem vákuum. Légüres tér. Kapcsolatvesztés az állampolgárokkal és a valósággal. Egészen addig, míg nem demokratizálódik tovább.

Ami az LMP egyik fő célkitűzése: a népfelség visszaadása az állampolgároknak. A hatalom demokratizálása. A részvétel.

Nincs miért maradni. Az új, a negyedik köztársaság alapjait kell megteremteni. Az pedig az utcán, a tereken, a mindenki által elérhető diskurzusok agóráin alakul, mert a Parlament már csak potemkin-képviseleti ház. Marionettek díszpáholya.

Vissza kell térni az állampolgárokhoz. Amit nem lehet úgy, hogy fél fenékkel a kényelmes szavazószéken ülnek.

A szecesszió szükséges és elkerülhetetlen.

Miközben számos tömegtüntetés után a Parlament előtt egy nap alatt kezdett kibontakozni egy aktív ellenállás – amire persze megpróbált rátelepedni a hiteltelen régi politikai elit is, ám elhitelteleníteni eleddig talán nem tudta –, estére megszavazták azokat a törvényeket, amelyek betetőzik a művet: a demokratikus köztársaság rendjének vége. A látványos eseményekről szóló tudósítások elhomályosítják azt, ami miatt az akciók szerveződtek: a társadalomromboló új, ma elfogadott sarkalatos törvények hírét.

A hölgyek és urak, az új Döbrögik és vazallusaik megszavazták a választást torzító új választójogi törvényt, a választásokat értelmetlenítő, adórendszert bebetonozó „stabilitási törvényt”, az utolsó uralmuk alatt nem álló közösségi intézmény, az MNB marionetté alacsonyítását, az ellenzéki jogokat korlátozó szabályokat, a jövőt emésztő felsőoktatási törvényt. Az ország intézményrendszere megszűnt betölteni funkcióját. Egy személy és üzletköre szolgálójává vált.

A név szerinti szavazás – az utolsó még létező ellenzéki eszközök egyike – lehetővé teszi számunkra, hogy ismerjük az elkövetők nevét. A történelemkönyvek íróinak és a törvény előtti felelősségre vonás bíráinak. Tudható, kiknek a szavazatai eredményezték az alkotmányos rend elleni támadást. Fölvésetett a névsor. Az a néhány hónap, amíg a gazdasági-társadalmi-szociális zuhanás még tart, amíg a katasztrófa végkifejlete eljön, amíg az államcsőd – a nem működő közvilágítás, a ki nem fizetett bértömeg, az összeroppanó rendőrség és bíróság, a leálló tömegközlekedés – bekövetkezik, keserves napok lesznek még, az azt követőek még inkább. Mégis ki kell bírnunk. Méltósággal és türelemmel a – szellemi, anyagi, közösségi – nyomorban is. Csak láncaink veszhetnek. A szellemi szolgaság láncai.

Új intézmények és új közösségi, demokratikus formák szükségesek, ez most már sokaknak láthatóvá vált.

Most elkezdődött az aktív, tetterős, cselekvő várakozás időszaka. A reményé. A megváltás reménye karácsony idején megszületett.

Minden kedves olvasójának békés ünnepeket kíván a blog szerzője!
 

Ahol a beleszólás lehetősége megszűnik, szükségszerűen közös értékeink ellen, szűk lobbicsoportok (a családtagok és a haverok) érdekeiben folyik a kormányzás és a társadalmi intézmények működtetése. Ahol a mégoly áttételes képviseleti rendszeren keresztüli érdekérvényesítés is torzul, ahol hatalmi számítássá válik a választójog, ahol az igazságszolgáltatás hatalmi ágának önállósága kérdőjeleződik meg – ami a másik hatalmi ág(ak – haha!) kontrollálhatatlanságát és a társadalom gyarmatosítását eredményezi –, ahol a független közjogi intézmények, az Alkotmánybíróság, az ombudsmani rendszer, a bírói felügyelet már kizárólag az egyik hatalmi ághoz fűződő lojalitása alapján jut új vezetőkhöz és még így is alig marad valódi hatásköre, ahol a bűnüldözés ügyészségi szinten családi és baráti belüggyé válik, ahol a civil szervezeteket a hatalom minősítése alapján engedik erőforrásokhoz jutni, ahol az adózás is de facto kikerül a választók közvetett kontrollja alól (holott a parlamentarizmus eredetileg épp az adózás felügyeletére szerveződött a XIII. század elején a brit szigeten), és ahol a média, a társadalom lelkiismerete a hatalom letéteményeseinek könnyed játékszerévé válik, ott a modern értelemben vett demokratikus rendszer agóniájának lehetünk tanúi.

Skandálhatnánk persze bátran az ismert politológus vezetésével kórusban, hogy amíg vannak szabad választások, addig demokrácia van, de vicces volna. Egyrészt a döntéshez szükséges előfeltételek (a hírek manipulálatlan hozzáférése, az anyagi kiszolgáltatottságtól mentes élet politikai nézettől függetlenül, az önszerveződés és a művelődés) már nem adottak a választók számára, másrészt a választói döntés – az új választási rendszer folytán – csak torzult formában juthat pártpolitikai kifejezésre, harmadrészt – a különböző közjogi intézményekbe évtizedekre bebetonozott káderek és kétharmadba faragott adórendszer miján a változás igénye sem érvényesülhet maradéktalanul.

A rendszerváltás intézményrendszere ezer sebből vérzett, holott jól is működhetett volna. Láthatóan hiányzott a szándék a rendszer szellemében tevékenykedni választott arisztokráciánk és az őket pénzügyileg támogató szerencselovagok, tőkés csoportok és egyéb maffiózók ellenérdeke miatt. De valahogy – hol jól, hol kevésbé jól – döcögött mégis. De most megfeneklett a naszád. Működésképtelenné vált az ország.

A köztársaságnak vége. Az ország tendenciájában bjelorusz szintű nemzetközi elszigetelődése - egy gazdaságilag kitett kis országé - a gazdasági és szociális szakadékba zuhanással párosul. A sok évtizedes restancia – az, hogy nem néztünk szembe szellemi, anyagi, lelki restanciáinkkal, Trianonnal és az odavezető úttal, a Tanácsköztársasággal, a király nélküli királyság operettrezsimjével, a Rákosi-korszakkal és a kádárizmussal, 1938-cal, 1944-gyel, '45-tel, '56-tal és '68-cal, besúgók

A hős tere

dossziéival és rendszereket vagy pártokat kiszolgálók nyílt megélhetési gerinctelenségével – a kulisszademokrácia huszonkét évét is megfojtotta. Az, hogy nem álltunk szóba egymással, hogy a törzsi-vallási logikák mentén kiabáltunk át gyűlölködve egymásnak, hogy a szolidaritásra mint szükséges minimumra nem eszméltünk rá, hogy teljesítmény és részvétel nélkül vártuk el a vezetőktől életminőségünk javulását (majd ők megcsinálják helyettünk, azt gondoltuk?), bedöntötte a kulisszákat. Évszázadok óta teszünk úgy, mint ha volna valami, ami nincs, cserébe működik valahogy a felszínen a társadalmi rendszer. Common sense, társadalmi szerződés, társadalmi diskurzus nélkül. Elműködtették nekünk. És – lám! – most (mint 1944-ben vagy 1948-ban) itt a vége.

Az, ami ránk dőlt, nem megjavítható már. Új közösségi intézményrendszert kell építenünk. Meg kell találnunk azokat a formákat, amelyekben mindenkinek lehetősége – és időnként akár kényszere – részt vállalni.

Az első lépés a teljes kivonulás a mostani rendszerből. Szecesszió. A közösségi intézmények lehetőség szerinti teljes negligálása. Amennyire lehetséges, elkerülni az igazságszolgáltatást, kivonulni – és kivonulásra fölszólítani képviselőinket – a Parlamentből. Ahol csak lehet, a csak a hatalom erejének növelésére hivatott törvényeket el- és megkerülni.

És elkezdeni megszervezni új állampolgári fórumainkat, agóráinkat. Előkészíteni egy új – az állampolgári részvételen alapuló – nemzetgyűlést. Rendezni közös dolgainkat.

A hatalom nyilván nem fog engedni. A második lépés így az általános sztrájkok hálózata kell legyen. És ha ez sem elég, ideje a komoly állampolgári engedetlenségi mozgalmaknak. Nem csodálkoznék, ha tömegesen kezdenének parkolni a Kossuth téren, ha tömegesen tagadnák meg az adófizetést, ha tömegesen követelnének kártérítést a magyar államtól különböző – akár megalapozott – jogcímeken.

Ha az állampolgárok az intézmények obstruálásába kezdenének.

A köztársaságnak vége. A romok alól kivonulni már aligha jár kockázattal. Az éhbérért dolgozó és még kiszolgáltatottabbá tett munkavállalóktól a csekély haszonért güriző vállalkozókig – talán a  „holdudvar” maffiózóit „nagyvállalkozóit” kivéve – senkinek sincs sok vesztenivalója.

Vonuljunk ki a mostani intézményekből! Kezdjünk el szóba állni egymással! Teremtsük meg közös intézményeinket – a jövő Magyarországának intézményeit!

Ideje a szecessziónak!

Oroszország vodka-homály kicsit hígul.

Abban az országban, amelyben a lehetséges politikai kihívók – legyenek azok maffiózók vagy idealista álmodozók – börtönbe kerülnek, ahol a sajtó elképesztően apró hányada és egészen elhanyagolható hozzáférésű része van a hatalmi gépezet ellenőrzésén kívül (és ahol időnként meghalnak tényfeltáró újságírók, ha a hatalom közelében lebzselő csoportokkal kapcsolatban bukkannak újabb tényekre), ahol a választási küszöb – az újabb versenytársak kiszűrése érdekében – hét százalékos, és ahol egy kiterjedt titkosszolgálati hálózat ügyel az állampolgárok tevékenységére – talán a gondolataikig bezárólag –, ahol a választási „visszaélésekről” tudósítani kész alternatív és civil hírszolgáltatók szervereit „hackertámadás” éri a választások idején, ahol az ellenzéki tüntetéseket – be nem jelentett voltukra hivatkozva – szétverik, ahol a választókerületek határai a hatalmon lévő elit megerősítését szolgálják, a hatalomnak és pártjának kétségei lehetnek ma afelől, hogy megmarad-e az alkotmányozó többsége.

Magyarországon ez nem fordulhat elő.

A szuper-titkosszolgálati hivatal fölállítása egyelőre nem valósult meg, csupán egy elhanyagolható törvénytervezet. Az újonnan létrejött médiahatóság vezetői szent esküvel fogadják, hogy nem élnek vissza a meglehetősen tág jogszabály-értelmezési lehetőségükkel. A nagy kereskedelmi televíziócsatornákba bevásárolt cég, amely az egyik jelenlegi miniszter volt gazdasági érdekeltsége, továbbra is töretlenül törekszik a kiegyensúlyozottságra. A másik hírtanácsadója – aki egy kormányközeli médiumból landolt oda – szigorúan a teljes körű és tárgyilagos tájékoztatást tartja szem előtt. A közmédia szerkesztőgárdáinak lecserélődése a minőség érdekében történik. Az új választójogi törvény – egy egyéni képviselői indítvány egy újabb polihisztor képviselő által jegyzetten – csupán a választókerületek arányosítását tűzte ki célul, merő véletlen, hogy az ajánlott határok erős Fidesz-előnyt teremtenek. Az ajánlószelvény-rendszer fönntartása a legnemesebb polgári részvétel érdekében történik – minden eddig tapasztalthoz hasonló visszaélés pedig nyilván a jelenlegi kormánytöbbség eltökéltségének és önmérsékletének köszönhetően szűnik meg.

Bár a házszabályt behatóan ismerő egyes vélemények szerint az éjszaka lefolytatott, tömegek alapvető élethelyzetét megváltoztató törvényjavaslatok vitájának az ellenzéki „obstrukció” által a választók számára elérhető időpontba húzott tárgyalása nem a Fidesz-többség által alkotott házszabálynak megfelelően került lezárásra, ami azt jelentené, hogy a kétharmad a kénye-kedve szerint meghozott rendelkezések, normák betartására sem képes, ez alighanem csupán jogászkodás: a napirend további csúszása komoly károkat okozna a nemzet testén!

A rendszer kétségtelenül demokratikus, erről bárki bármikor megkérdezheti a neves politológust. A jelenlegi többség leváltására minden lehetőség megvan: csak más párt(ok)ra kell szavazni, ugye. Minden egyéb előfeltétel ellenére is.

Putyin alkotmányozó többsége bizonytalan. Az irányított demokrácia meglepetést okozott. Ott sem lehet mindent a végtelenségig fokozni.

Magyarországon keletről fú a szél.
 

Belső forrásból értesültünk, hogy a világszerte megismert gazdasági elemző, Matolcsy ma este leminősítette a Moody's-t. Az elemzése kitér arra is, hogy a a leminősítés indokolt a cégnek a haldokló világgazdaságba ágyazottsága miatt. A tanulmány egyúttal jelzi, hogy erősen negatívok a kilátások a  bioszféra esetében is, ezért figyelmeztet, hogy várható a közeljövőben a világbéke és a homo sapiens bóvli kategóriába sorolása is.
 

A Moody's reakciójában jelezte, hogy a Matolcsy eddigi szakmai teljesítménye – különös tekintettel az Orbán Brothers 2008-ban elmulasztott leértékelésére – jelentős mértékben hozzájárult a válsághoz, ezért az nem mérvadó. Azt is közölte a cég, hogy megvárják a Lukasenko's és a Chavez's értékelését, addig politikájukat változatlanul a globális gazdaságforradalom szolgálatába állítják. Egyik vezető elemzőjük utalt rá, hogy a leminősítés mögött meghatározott spekulatív hatalmitőke-csoportok állhatnak. Kiemelte, hogy bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a Matolcsy beteg.
 

A kérdéssel kapcsolatban a független pszichiátriai elemzők véleménye megoszlik.

Többen mindkét elemzésnek hitelt adnak.

Ha a képviseleti rendszer kiürül, értelmét veszti, mert a képviselet letéteményeseinek és érdekközösségének érdekein kívül senkit nem képvisel, az alternatív rendszer megszületése fájdalmas, sok szenvedéssel teli vajúdássá válhat. Főként ha a hatalmi erőforrásokat kezükben tartó rétegek akadályozni igyekeznek az új szisztéma kialakulását.

Az új választási rendszerről szóló koncepció ezt a nehézséget fokozza.

Az Alkotmánybíróság eljellegtelenítése, a kulcsfontosságú köztársasági intézmények megszállása, a jelentősebb hatású média megrendszabályozása már ennek megelőlegezése volt. A jelenleg hatalmat kapott csoport alternatíváinak intézményeken belüli megjelenését ellehetetlenítő folyamatok az intézményrendszer jelentősségét erodálják már rövid távon is. Nem csak az jelzi ezt, hogy a választók passzív része igen jelentősen növekszik – ami a tömegdemokrácia működésének jelentős kritikája –, de az is, hogy bizonyos intézmények már akkor sem tudják betölteni funkciójukat, ha arra törekednének. Az, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának alapvető követelménye nem érvényesül – valójában kevés időszak és kevés állam van, ahol érvényesült –, önmagában is súlyos gond, de ha az igazságszolgáltatás a törvényhozás időnkénti koherenciazavarral terhelt tevékenysége alapján kell működjön, ha a végrehajtó hatalom kolonizálja a törvényhozást, ha a hatalmi ágak – közvetett – kontrollját végző intézményeket épp ezen hatalmi ágak korlátozzák – jogszerűen, de a föladatmegosztást, az elvi célt fölülírva –, a rendszer látványosan formalizálódik, kiürül, ami az állampolgári bizalom megcsappanását eredményezi.

Az alternatíva egy új közjogi intézményrendszer, amely erősíti a közvetlen részvételt. Épp ezt lehetetleníti el a mostani alkotmányozó barkácsolás. Még a II. kerületi időközin is gyönge részvétel mellett folyt le a választás, ami a fegyelmezettebb szavazói rétegekkel rendelkező pártok relatív sikerét eredményezte. A képviseleti rendszer, a pártokrácia, a választott arisztokrácia ilyetén önlegitimizálási kísérlete veszélyeket rejt. Az érték- és érdekképviselet masszív ellehetetlenülése, az elitista, erőforrásokat (médiát, gazdasági tőkét, kapcsolati tőkét, formális társadalmi presztízst) kézben tartó rétegek által kontrollált renddel szembeni ellenállás artikulációját – ha erős pártérdekekkel támogatottan is – 2006-ban már megszemlélhettük. Olyan időszakban, amikor a gazdasági marginalizálódás és lecsúszás nagy tömegeknek alapélménye, a döntésekből kiszorulás tapasztalása nagy társadalmi feszültségeket teremt. Olyan nagyokat, amelyekre a „cigánykérdés” újbóli meglebegtetése már nem jelent komoly levezető csatornát.

A kulturális integráció – a proletarizálódott kispolgári tömegek és a már a rendszerváltástól lecsúszott proletár masse komoly, ismeretelsajátítási igényt teremtő oktatáshoz jutásának ellehetetlenülése révén – sok évtizednyi munka lesz az elmúlt évtizedek – és a jelenlegi fölgyorsult, deklasszálódást és depriválódást eredményező „annyit is ér” – politikája következtében. A fogyasztásból (az alapvető létszükségleti cikkek fogyasztásából is!) kiszorult jelentős társadalmi kisebbség aligha lesz képes pontos és a jelenlegi társadalmi intézményeken belüli érdekartikulációra, rendszerkritikára. Ez újabb feszültségeket teremthet. Akár a teljes társadalmi elittel szembeni – a francia forradalom differenciálatlan megközelítéséhez hasonló – szellemi vagy azon is túllépő ellenállást eredményezhet.

A kérdés: mi a hatalmi elit célja. Megoldani a kérdést, vagy megnézni, meddig mehet el?

Esztergomban csütörtökön megszűnt a közvilágítás. A közétkeztetés két napig még működik, de hétfőtől annak is vége. A közösségi közlekedés is megszűnt már hetek óta.

Aki nem értené, mit jelent egy államcsőd, az menjen el a városba, hogy csak az árnyékát megtapasztalja! Először csak a helyi buszok nem járnak (a főváros, BKV sincs messze attól, hogy beboruljon, hála többek közt a máig föltáratlan MSzP- és Fidesz-közeli sajátos, igen sokba kerülő szerződéseinek), aztán a közétkeztetés, később a közüzemi szolgáltatás, az oktatás, a jogszolgáltatás, a rendvédelem szűnik meg. Esztergomban speciel a zavaros pénzügyekkel foglalkozó helyi kormánypárti kiskirály tartja kezében a dolgokat, gúzsba kötvén az ellenzéki összefogás polgármesterét, de másutt vagy országosan még az ellenzéki vezető mentsége sincsen meg.

A kormány kommunikációs gépezete az IMF-kapcsolatok terén ma a Győzelemről – esetleg itt-ott az arcvonal tudatos rövidítéséről – harsogja szólamait (Óceánia nagy áldozatok árán ismét komoly győzelmet ért el...), de közben a forint árfolyama billeg, a leminősítések a küszöbön, az államcsőd – nem lévén hitelezői hajlandóság komoly kockázati felárú államkötvény-kibocsátás esetén sem – nagy erőfeszítések árán kerülhető el csupán. Persze magyarázat van: erős spekuláció történt a forint ellen. Az ugyan nem elhanyagolható szempont, hogy egy komoly, hiteles, következetes és a realitásokon alapuló gazdaságpolitika esetén hiába spekulálnak a forint ellen, a piaci szereplők nem csatlakoznak a spekulálókhoz, ami aztán azt eredményezi, hogy még egy tisztességtelen és nemzetellenes karvalytőke-támadás sem tudja az Istennek sem bedönteni a forintot – ismétlem: normális gazdaságpolitika esetén! De persze ha van mire alapozniuk a forint ellen spekulálóknak, nem csoda, ha nagyot kaszálnak... Mert legföljebb gyorsítói lehetnek az amúgy is meglévő folyamatoknak.

Az államcsőd nem egy leányálom. Nem csak a múzeumok és a könyvtárak zárnak be (bár a jelenleg regnáló kormány mindent elkövet, hogy mire a csőd jön, addigra már ne legyen mit bezárni). Nem: a szemét ott marad az utcán, a a csatornák eldugulnak, végső esetben a rendőrök eltűnnek a közterületekről. Márpedig ha leminősítenek, még közelebb léptünk az államcsődhöz. Ezt csakis egy kettős - miniszteri és miniszterelnöki - lemondás teheti elkerülhetővé.

A Moody's már a "bóvli-kategóriáig” leminősítette az állampapírokat.

Csapataink harcban álltak. A kormány a helyén van.

Új szakasz kezdődött.

Egyes szabotőr csoportok és külföldi diverzáns zavarkeltők megpróbálják hazánkat megalázni. Talán még az úgynevezett szabad választások kezdeményezését is megkísérlik.

Az IMF elleni szabadságharc betetőzéseként keretszerződést írunk alá a térdre kényszerített Góliáttal, hogy láthatóvá váljék, győztes háborúnk után a kegyelemgyakorlás nemes gesztuság is készek vagyunk vállalni. Készenléti hitelszerződést fogunk a legyőzöttektől kicsikarni. Hajlandóak vagyunk elfogadni ezt a jóvátételt. Tudjuk, hogy a jelenlegi ármányos nemzetközi helyzet, amely a válság köntösében lopva gyűrűzött be, rákényszeríti a Nemzetközi Valutaalapot, hogy –  legitimálandó önnön létét – hitelkeretet biztosítson a számunkra.

Nekünk nem célunk ellenségeink teljes megsemmisítése. Bár egyes nemzetrontók ármánykodása alapján számosan nem átallják azt állítani, hogy a harc mint lételemünk élteti hatalmon maradásunkat, mi ezt határozottan visszautasítjuk. Itt minden hatalom a népé, mi szolgáljuk szorgosan érdekeit. Mi és csak mi.

Ki kell jelentenünk, hogy Dominique Strauss-Goldstein fenyegető réme elmúlt. Ki kell jelentenünk, hogy Magyarország sosem állt úgy hadban az IMF-fel! Ki kell jelentenünk, hogy a szebb jövőt egy még szebb múlt váltja föl!

E nyilatkozat néhány kabaréfigura érdekközösségének köszönhetően csak stilisztikai szempontból különbözik a valósaktól. Kocsis Máté, a hajléktalanokat börtönbezárásig óvó, Kósa Lajos, a stadionépítésig takarékos, Matolcsy György, a nyomorbővítésig gazdagító államférfi és persze nem utolsósorban Orbán Viktor, a hatalombebetonozásig közszolga eredményes működésének betudhatóan a valóság elveszni látszik.

A Felcsuti Böszme hallgat. Már elmondta a saját Őszödi Beszédét. A rajongói igazsághallgatásnak fogják majd nevezni a mostani időket.

Az a nullával egyenlő, ha lemond. Vissza kell állíttatnia a demokratikus kormányzás és választás föltételeit vazallusaival és új választásokat kell kiíratnia.

Különben lassan sokaknak az utcán a helyük. Nem csak a mai és leendő hajléktalanoknak (a devizahiteleseknek).

Szabad, részvételi elvű köztársaságot követelni.

Már egy hete, hogy elfogadták az alkotmánysértő törvényt. A többség az embertelenségre szavazott.

Mára minden a helyére került.

A nincstelenség: érdemtelenség.

A hajléktalanság: bűn.

A börtön: gondoskodás.

Az éhség: jogsértés.

A szolidaritás: törvényszegés.

A VIII. kerületben a Kocsis Máté nevű orwelli figura már el is kezdte kísérleti terepének kialakítását. Embereken kísérletezi ki kerületnyi méretű laboratóriumában, kiskirályságában, meddig mehet el az emberi jogi egyezmények semmibevételében, mit engedhet meg néhány százaléknyi, a kényelmet és a kirakatbékét követelő szavazó támogatásának megszerzéséért. A helyi hatalma bővítéséért, ezáltal pártjában befolyása növeléséért.

Követői már jelentkeztek. Őrizzük meg emlékezetünkben neveiket, hagyományozzuk az utókorra! Ne feledhessék utódaink – ha még lesznek utódaink ezeknek a tevékenysége ellenére – korunk szociális Drakuláinak elrettentő példáját! Azokat, akik József Attila és Hamvas Béla sorstársait büntetik.

Ezek az emberek nyomot hagytak. Nem kellett volna ehhez az új Alaptörvény: a nemzet emlékezetében alighanem Haynau és Prónay, Kun Béla és Péter Gábor társaságába kerülnek majd.

A nemzet anti-Pantheonja bővül.

Kvíz: individual.utoronto.ca/somody/quiz.html

A fülkeforradalmi kétharmad sok jogsérelmet okozó hatalma és Gyurcsány tündökletes bukása, tömegeket haragító regnálása alapvetően egy gyökérből táplálkozik. Mindkettőért felelősek vagyunk mindnyájan, bárkire – akár bármely harmadik, negyedik erőre is – szavaztunk.

Gyurcsány nem kevéssé annak köszönhette a 2006-os győzelmét, hogy Orbánt mint antitézist jelentős szavazói rétegek számára tette láthatóvá. Hogy akik féltek Orbántól, annak megismétlődésétől, amit 1998 és 2002 között tapasztaltak, szavazatra aktivizálta. Nem maga mellett, hanem Orbán ellen. 2010-ben pedig a "bárki, csak Gyurcsány ne" (és a vele összemosott, bár alapvetően – ma már tömegek érzékelik – különböző Bajnai se) érzelme vitt tömegeket a szavazófülkébe. Hogy sátáni lényeknek állították be a másikat – és a másik híveit és szavazóit – a sajátjaik előtt.

Ez a regresszív dichotómia, a félelem dichotómiája olyan törzsi identitásokat alakított ki, amelyekből kommunikációsan sem volt kilépés. Amelyekből nem lehetett eszmét cserélni a „másik oldal” híveivel. Nem lehetett, mert eleve mások az evidenciák, mert eleve másként szelektálódnak és súlyozódnak az információk, mert eleve nem is kívánják a törzsek a másik törzs információit és véleményét befogadni, megismerni, értelmezni. Tribunitás alakult ki. És ez máig érvényesül.

Gyurcsány 2006-os győzelme és a 2010-es kétharmados fölhatalmazás is jórészt ebből fakad. A legesélyesebb ellenoldali jelölt az utált vagy félt politikai szereplővel szembeni föllépést, a saját törzs iránti föltétlen lojalitást eredményezte. A párbeszéd hiányából fakadóan – mert ha valaki Népszavát olvasott, éppúgy elkötelezettségét és kizárólagos információbefogadását demonstrálta, mint aki Magyar Nemzetet (l. még HírTv és ATV) – az állampolgárok hiába figyelmeztették egymást a különböző politikai szereplők hordozta veszélyekre, de még a korrupciós jelenségekre is a másik oldalon. Minden kritikai attitüd törzsön kívülinek minősült, és minden törzsön kívüli információ a másik törzs – hadi – tevékenységének tekintetté vált.

Így tűnt el a társadalmon belül a párbeszéd esélye is. A média ebben különösen felelős. Miközben fő feladata épp a közösségi diskurzus katalizátori szerepe lenne, a sajtótermékek jó része beállt a törzsi logika elvi kereteibe: az egyik vagy a másik törzs egyoldalú és egymással diskurzust folytatás helyett háborút vívó instrumentalizálódott párteszközzé vált. Az esély megszűnt, és ez a ránk dermedt állapot máig tart – kiegészülve a szélsőjobb még durvább, információs falépítésével, ami egy minősített esete, fokozása az eddigieknek: a csoporton kívüliek puszta megszólalását – akár a legprimitívebb tényekről – megtorolandó merényletnek tekintik.

Pedig amíg a dolgokat, ügyeket magukat fókuszba helyező érvelés helyett megvetéssel és gyűlölettel beszélünk a saját törzsön kívüliekkel és amíg a tárgyra összpontosító szempontok vázolása helyett megvetéssel és gyűlölettel figyeljük mások állításait és érveléseit, a kritikus, árnyalt értékelésre, a megfontolt döntésre aligha van esélyünk. Amíg zsigeri törzsi elkötelezettségek alapján állunk, alighanem szükségszerű lesz minden választás után a mélységes csalódás. Csalódás a jókat mondó Gyurcsány Ferencben és csalódás a biztatóakat beszélő Orbán Viktorban. Akikben aligha is bíztunk volna ennyien, ha figyelünk a „másik oldal” szavaira is. Akik aligha kapnak öt év kormányfői pozíciót vagy kétharmadot, ha nem hagyjuk a törzsi gyűlöletet elhatalmasodni magunkon.

Meg kell hallanunk, ha polgártársaink bármelyike korrupcióról szól a saját törzsünk vezetőinek kapcsán vagy szakmai dilettantizmusról tribusunk prominenseit említve. Figyelnünk kell egymás szavára akkor is, ha a barát-ellenség fölismerőrendszerünk jelez. Régi és elavult rendszer az ugyanis. Lassan mindnyájan ki kellene dobjuk.

És akkor van esélyünk arra, hogy észleljük: egy törzs vagyunk mi, itt élők – korra, nemzetiségre, vallott eszmékre, nemre, lakóhelyre tekintet nélkül.

Egy törzs, pontosabban inkább egy nemzet.

Sorsközösség. A másik törzs tagjaival is.

A törzsi gyűlölet tehát végsősoron öngyűlölet.

De talán a jelen kurzus – szándékai ellenére – nem is hagy választást: rákényszerít a párbeszédre.

Egy el nem hangzott beszéd a Károlyi-szobornál


Polgártársaim!

Nem temetni és nem dicsérni jöttünk. Nem temetni a köztársaság eszméjét és nem dicsérni a ma regnáló hatalom köztársaságát.

Az első magyar köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke szobra előtt állunk. Az első népköztársaság egyik szimbolikus alakjának szobra előtt. Egy olyan népköztársaság vezetőjének, amelyben a nép még nem fosztóképző, hanem a hatalom demokratizálásának euforikus jelzője volt.

Károlyi Mihály rossz időkben került lehetőséghez. Egy elvesztett háború után egy, a nagyhatalmak és a nemzetiségek egyezsége által már eleve fölosztott országot próbált – sokszor naiv módon, sokszor pedig kiváló taktikai megoldásokkal – egyben tartani és demokratizálni. Megkísérelte a lehetetlent: a győztesek és nyerészkedők rövidtávú érdekeivel szemben egy fönntartható békét és egy fönntartható államot kialakítani. Egy köztársaságot.

Ez nem sikerült. Az ország sorsa már eleve meg volt pecsételve azáltal, hogy a Tisza István által fémjelzett háborús politika egy megnyerhetetlen világháborúba kergette államunkat, és hogy ennek magvát Tisza István nemzetiségi és a szegényebb rétegek jogait és életlehetőségeit elnyomó dualista politikájával elvetette.

Ma a Károlyi-szobor lebontását és helyette Tisza István szobrának fölállítását tervezi a regnáló kurzus.

A nemzeti emlékezet kulturális szimbólumait nemzeti kataklizmákat (forradalmakat vagy háborúkat)  követően vagy diktatórikus rezsimek kiépítésének kezdetén szokás drasztikusan megváltoztatni. A közösségi emlékezetből kiírni vágyott személyeket a hatalom mindig igyekszik eltüntetni. De az ilyen irányú igyekezetek – főként amikor ennyire elrugaszkodottakká váltak a valóságtól a vágyott valóságértelmezések – visszafelé sülnek el. Előtte pedig megosztják a társadalmat. A jelenlegi többségi párt a verbális polgárháború kiépítése után megkezdte az apró szimbolikus polgárháborús lépéseket is. Kettéhasítja a nemzetet, az országot. Folytatja diabolikus művét.

Mi, akik itt állunk, nem dicsérni jöttünk a köztársaságot, mivel ez – és benne mindnyájunk tevékenysége vagy rosszul fölmért hallgatása – tette lehetővé, hogy József Attila és Károlyi Mihály szobrai eltűnjenek. Láthatóan végére is értünk a köztársasági intézmény helyi harmadik verziójának. Ma itt, szemünk láttára vívja haláltusáját.

De nem is temetni jöttünk. Mi, akik itt állunk, hiszünk benne, hogy a köztársaság eszméje megvalósítható. Az első magyar köztársaság első vezetőjének szobra előtt amellett állunk ki, hogy egy új, szociális és jogokat biztosító respublikát kell együtt, közös erővel, a közös bölcsesség, a párbeszéd és a méltányosság elvei alapján létrehoznunk.

Új népköztársaságot kell teremtenünk, ahol a nép nem fosztóképző, hanem bővítő előtag, ahol Károlyi és Tisza helye is a méltó és tisztességes megítélés alapján alakul ki.

Polgártársaim, itt és most nem Károlyi szobrát féltjük csupán, hanem amit ez szimbolizál: a köz, a nép társaságát. A közösség, a nép uralmát.

Aki Károlyi szobrát bontja le, a néphatalom elleni szimbolikus tettet hajt végre. És ezt nem feledheti a köz évek múlva sem.

A II. kerületi időközi választások eredménye és a választásokat megelőző visszalépés-ígéretek, a „demokratikus ellenzék összefogásának” kérdése föl-fölbukkan a cybertérben témaként.

Karácsony Gergely LMP-s képviselő kiváló taktikai, ugyanakkor igen gyönge stratégiai érzékről tanúbizonyságot téve arra a kérdésre, hogy „Ha komolyan gondolják a Fidesz legyőzését, akkor ki és kinek a javára fog visszalépni?” kijelentette egy beszélgetés folyamán, hogy „Ha olyan helyzet van, hogy az én visszalépésem érdemben hozzájárulhat ahhoz, hogy meg lehessen verni a Fideszt, akkor erre kész vagyok.” A szociológus végzettségű és a társadalmi kommunikációt eddig jól ismerőnek bizonyuló LMP-jelölt ezúttal némileg elkalibrálta – szavazóinak aktivitására nézvést amúgy sem épp minden veszélyt nélkülöző – szavait. Nem vette figyelembe, hogy egy ilyen igen szerény differenciálási képességgel bíró közegben az a tagmondat, amely kifejti, hogy a visszalépésnek föltétele, hogy evvel érdemi esély váljék a Fidesz megverésére, elsikkad, marad a primitív „A második visszalép!” formula.

Az LMP eleve magasra tette a lécet avval, hogy a párt egyik jeles, ismert arcát, a párt országgyűlési frakcióvezető-helyettesét indította a választáson. A kevésbé élvonalbeli Lévai Katalintól így még kellemetlenebb a vereség. Az, hogy választóik egy részében túlzott várakozásokat keltettek ("Az ellenzéki jelölt!"), bizonyára némileg aktivizálta a szavazóikat, ám hosszabb távon nehéz megmagyarázni, miként is lehet kihívó párttá a ma Budán (egy erősen szocialista-ellenes választókörzetben) nyolc (igaz, már csak nyolc) százalékkal a szocialisták mögött végzett szervezet.

Persze lehet váltópárt – nyilván kitartó munkával, hitelességőrzéssel.

Az eredmények után természetesen jelent meg a szocialista holdudvarban az örök sláger, a visszalépés követelése. „Azt ígérte – ha nem lép vissza, hazudott!”. Együgyű karaktergyilkossági kísérletnek tűnik, de lehet, hogy hatékony lesz.

Az MSzP részéről érthető és rövid távon hasznos taktika a hiteltelenítési kísérlet. Az azonban lehetséges, hogy az új árokásás hosszabb távon LMP-s szintű bakinak bizonyulhat. Veszélyes azokat az erőket elidegeníteni a politikai térben, amelyekkel kölcsönösen egymásra szorulhatnak 2014-ben, akár a koalíciókötést mellőzve is.

Karácsony Gergely visszalépése valószínűtlen. Ha az LMP beadná a derekát, avval az MSzP ellenzéki primátusába belenyugvást demonstrálná, ami az ökopolitikai önállós pólusképzési szándék akadályává válhat. A párt alapelveivel is szembemenne, hisz alapító nyilatkozatuk épp arra épül, hogy a bipoláris pártpolitikai és kulturális erőtér (a regresszív dichotómia) megtörése nélkül a köztársaság banánköztársasággá válik (amint azt látjuk is). Az LMP számára az önálló politikai erő céljának, saját politikai küldetés betöltésének föladása sokkal hamarabb válik a párt semmibe zuhanásává, mint az SzDSz-nek a kilencvenes évek végére. Az, hogy akkor fog össze a párt bárkivel, ha van kivel és főként van miért, kulcsszemléletet tükröz. Ennek föladása – bármely irányba – először szatellitpárttá válásukat, majd eltűnésüket fogja jelenteni.

A „baloldali” média és véleményformáló csoportok többsége a visszalépés megtagadása kapcsán – rövid távú érdekeik alapján – a szűk pártpolitikai érdeke előtérbe helyezésével vádolják az LMP-t. Ha szűk pártpolitikai érdek az, hogy a szocialistáktól teljesen eltérő programja, társadalomképe, világlátása van az LMP-nek, ezért valódi eredménnyel nem kecsegtető visszalépést nem vállalnak, hisz együtt is jó tizenkét százalékkal kevesebb szavazatuk van, mint a Fidesz jelöltjének, a helyi polgármesternek, akkor kizárólag hatalomtechnikai konstrukcióknak kell tekintenünk a pártokat. Talán mégsem csak az a fontos, hogy ki van hatalmon, hanem az is, hogy ki és főként mi lehet helyette. Ha az ökopárt megsemmisíti magát egy új MSzP-szatellitpártként, akkor a szekértábor-logika győzedelmeskedik: megint van az Orbán, meg az anti-Orbán MSzP és csatlósai. Jó volna-e, ha ez a szekértábot-logika győzedelmeskedne? És érdemes átgondolnunk (és ne csupán az értékekről beszéljünk!), nem elemi érdeke-e a zöldeknek, hogy a visszalépéssel szocialista jelölt javára el ne idegenítség szavazóik jelentős rétegeit (mivel az LMP épp a Fidesszel és az MszP-vel szemben határozza meg magát új politikai nemzedékként). Amiből az a nem épp mellékes választási matematikai evidencia is következik, hogy ha Karácsony Gergely visszalép, az nem hoz túl sok szavazatot Lévai Katalinnak, mivel az LMP szavazóinak komoly hányada ilyen esetben nem megy el szavazni. (Kérdés, hogy a visszalépés belengetése mennyire tette passzívvá a zöldek szavazóit eleve.)

Az LMP a visszalépés megtagadásával a szekértábor-logika ellen léphet föl. Az ellenkező eset ilyen körülmények közt visszalépés a regresszív dichotómiába.

Miközben az ezredforduló alterglob mozgalmai – óvatosan, visszafogottan – újra itt vannak köztünk, miközben az occupy speace minden „civilizációs harc” ellenére egyre nyíltabban megfogalmazza rendszerkritikai észrevételeit, miközben az arab tavasz biztató – és persze nyomokban aggodalomra okot adó – eseményei rezsimváltásokat eredményeztek, és miközben Görögországban évek óta permanensen folyik a forradalmi küzdelem, az újdonság csírái itthon is megjelentek.

A nyolcadik kerületi hajléktalan-holokauszt ellen civilek léptek föl, vállalva ennek jogi következményeit. Úgy döntöttek, hogy nem hagyják jogi kérdéssé zülleszteni az életben maradás esélyét. Nem a paragrafusok, hanem az alapvető biológiai szükségletek mellett kell kiállni.
Először egy szociális munkás vállalta, hogy a jog eszközével szemben az élethez fűződő jogokat támogatja, majd A Város Mindenkié csoport szervezett demonstrációt Kocsis Máté (jegyezzük meg ennek az embernek a nevét, és ne feledjük el, mit tett érvényesülése érdekében!) polgármester hivatalába.

Nem kívánják eltűrni a hajléktalan-holokausztot.

A rendszer működik. A demonstrálókat a hatóságok elvitték, szabálysértési eljárás indult ellenük, magas összegű pénzbírsággal büntetik őket.

Ma a globális térben az egyének jelentős részének alig van esélye reprezentálnia is az értékeit, nemhogy érvényesíteni. Ma a társadalmak autonóm döntési mechanizmusait a brüsszeli eurokrácia és a mögötte álló gazdasági érdekek könnyedén fölülírhatják anélkül, hogy emiatt aggódniuk kellene. (A félbolond félmaffiózó, de megválasztott Berluscolini helyére tisztázatlan jogi alapokon egy EU-bürokrata ül, Görögországba a fegyverbiznisz egyik bajnoka helyett, aki legalább megválasztatta magát, szintén. Itthon már keresik a „szakértői kormány” fejét. A demokrácia kulisszái is bomladoznak Európában, ahogy itthon már föl is bomlottak.) Ma az alapvető biológiai evidenciákkal szemben az erőforrások birtoklói – jogi, hatalmi, információs és egyéb eszközökkel – bátran fölléphetnek, ha úgy tartja érdekük. Mégis van esély, amíg az utcát és az önkormányzati épületeket megpróbáljuk visszafoglalni. És amíg az élettani funkciókat legalább egy maroknyi csoport nem engedi büntetni.

Kihűlni és megfagyni, szomjan vagy és éhen halni nem törvényi kérdés. Aki ezt szem elől téveszti, aligha méltó arra, hogy civilizált lénynek tekintsük.
 

Evidenciák hiányoznak. Olyasmik, amiket gyermekkorban kellett volna elsajátítania a közösség minél nagyobb részének.

Abban a pillanatban, amikor Hoffmann Rózsa Államtitkár Asszony túlbontotta az igazság bizonyos részleteit egy nyilatkozatában (hazugságról ne szóljunk, ilyesmi nem fordulhat elő egy keresztény-nemzeti kurzus idején a tisztes hatalom tisztességes letéteményeseinél!), és ez kiderült, borítékolható volt, hogy ettől sem mennek tömegek az utcára. Huszonegy év alatt valahogy erősen habituálóciós folyamaton mentünk keresztül: sem a békalecsapoló szociopátia, sem a rendszerváltást követően nem épp grállovagi módon megszerzett milliárdokat tulajdonló személy miniszterelnökké válása, sem Tokaj szőlővesszeje, sem a nemzetközi kőrözés alatt álló Dietmar Clodóval történő tudattalanul tárgyalásokat folytató úr belügyminisztériumi székbe ülése, sem a rasszista alapon folytatott embervadászat, sem manapság az embertelenséggel szembeni kiállás bírósági elítélése nem verte ki a biztosítékot a többségnél.

Az, hogy egy nyersanyag-forrásokkal alig rendelkező, nyílt, a globális gazdaságnak erősen kitett ország, mint Magyarország csak úgy alakíthatja ki autonómiáját és úgy vívhat ki legalább relatív hatást a glóbuszra, ha komoly szellemi tőkét, nagy kulturális erőt halmoz föl lépésről lépésre, évtizedek alatt, közhellyé vált. Ehhez egyrészt szükség van arra, hogy az alapszintű oktatás-nevelés és képzés igen színvonalas legyen (hogy legyen mire építeni a továbbiakban), másrészt arra, hogy a kulturálisan leszakadó rétegek, családok gyermekei számára is segítse az oktatási rendszer az elsajátítás, megismerés igényének kialakulását, harmadrészt az, hogy addig, amíg nincs hozama (hosszú évekig) az oktatás alapszintű oktatása fejlesztésének, a kulturális kihullás szélére került rétegeket a felnőttképzés és a meglévő oktatási rendszer keretei közt próbáljuk integrálni. Például úgy, hogy – igen, valóban alacsony hatékonysággal és drágán – minél tovább tartsuk a javuló oktatási rendszerben. Mondjuk legyen a tankötelezettség limitje a húszéves kor.

A Hoffmann Rózsa Államtitkár Asszony igazságot túlbontó nyilatkozata ellenére sajnos épp az ellenkező irányba tettünk lépéseket. És amíg kicsiny lesz az öntudatos, gondolkodó, közös dolgainkban aktívan és megfontoltan, a tényeket saját zsigeri indíttatásaiktól elválasztó elvek alapján részt vevő honpolgárok aránya, az ingerküszöb könnyen növekedhet tovább. Akkor is, amikor zsigeri gyűlöletből evvel a kormánnyal szemben is megjelennek a vandál fosztogatók, akkor is, amikor hajléktalan, roma, biciklista vagy szemüveges polgártársaink elleni pogromok kezdődnek.

Amit elmulasztottunk évtizedek óta – az oktatási rendszer tisztességessé tételét –, azt ma drágán kell megfizetnünk. Sokba kerül, de ki kell fizetnünk, ha élhető országot kívánunk magunknak - majd, évtizedek múlva.

Az alternatíva a társadalom végleges szétszakadása. Ami rövid távon nyereség ugyan a felső rétegeknek, de amikor a közintézmények elkezdenek nem működni – pénz és közös szándék híján –, amikor jó közoktatás híján gyermekeiket drága magániskolákba kényszerülnek íratni, amikor a rendőrség ellehetetlenülése okán saját magánhadseregeket kell finanszírozniuk biztonságuk érdekében, amikor a társadalombiztosítás szétrohadása miatt a vakbélműtét is súlyos százezreket emészt föl, talán elméláznak némelyek: a több adó fizetése – oktatásra, egészségügyre, közösségi intézményekre – kevesebbe került volna.

Közös kultúra nélkül aligha van közös gazdaság és közös ország.

Az oktatási vezetés javasolta a tankötelezettség leszállítását tizenhat évre.

Lehet, hogy a javaslattevők számára ennyi elég is volt. De nekünk jobb lenne, ha többet tanultak volna.

Költségvetési deficit, államháztartási hiány és mindennek ellenére komoly recesszió. A szokásos válasz: megszorítások.

A helyzet nyilván tényleg komoly – komor hírek a régió vezető pénzügyi rendszeréből, államcsőd Hellászban, egyéb nyalánkságok –, ugyanakkor egy társadalmi kataklizma aligha gyógyír a válságra.

Eközben óriási vagyonok és tőkék akkumulálódtak szűk rétegek kezében – mint világszerte, csak jázmintapsikoltatónkban föltűnőbben és szemérmetlenebbül –, és persze kezd omladozni a kulissza. Pedig a magyar hagyomány szinte mindent elvisel, de a kulisszakultúra lerombolódását nem. A Monarchia nagyhatalmi potemkinereje, a Horthy-rendszer úri középosztályos revizionista szelleme, a Rákosi-rendszer népfölemelő ideológiája ('56-ig) és persze a legvidámabb barakk hazug jóléte, az, hogy az alrendszerek valamiképpen mégiscsak elműködgettek – nem kis részben az intézményi apparátus elhivatottságának és szaktudásának betudhatóan – fönntartotta a látszatot – és az évszázados megalkuvásokra és külső veszélyekre-erőszakokra szocializálódottság a tömegekben (ha elégedettséget nem is) tűrést tudott kivívni. A közösségi tevékenységet háttérbe szorítva az állampolgárok tömegesen voltak képesek a túlélést elfogadni az élés helyett, amíg – ha drágán is – jártak a vonatok, ha omladoztak is, nem omlottak össze a hidak, ha kátyúsan is, de használhatóak voltak az utak, ha borzasztó minőségben is, de orvosi ellátáshoz jutottak.

Ez töredezik szét. A jelenlegi kormány inkább tünete, semmint elsődleges okozója a történéseknek, de e tünetnél talán csak egy leendő Jobbik-kormány lesz egyértelműbb és taszítóbb. Pedig az is csak tünet lesz.

Pénzt igyekszik csiholni a Miniszterelnök Úr. Előbb abból az evidenciából épít légvárakat, hogy az európai kulturális-civilizációs minták masszív válságban vannak (igaz, már legalább egy évszázada, erről énekel Mahler, erről ír Spengler és Huisinga, ezt sírja Pilinszky és Spiró, de már Nietzsche is itt rekedt meg). Hogy ez milyen távú, milyen megoldások adódnak organikusan ezekből a hagyományokból (pl. a bolygón alighanem itt legtömegesebben és legkoncentráltabban létező kulturális tőke használata, a visszacsatolási mechanizmusok erősítése, a polgárok bevonása, a részvétel, a valódi – nem XIX. századi, hanem igazán érdemleges – progresszió: a baloldali és alternatív eszmék intézményes beépítése a rendszerbe), láthatóan nem vetül föl a buksijában. Stabil és biztos uralom kell és gazdasági növekedés – a számára. Az utóbbit pedig komor jövőképpel ötvözve a kis érdekérvényesítő-képességű szegényebb és kevésbé művelt rétegek kontójára igyekszik megvalósítani. Láthatóan nem sikerült megértenie a Bibó-kollégiumban, hogy Európának erős sajátossága – még itt, a periférián is –, hogy a szolgatömegek és altiszt-középrétegek ezen a kontinensen újra meg újra beleszólást követelnek és vívnak ki maguknak (hol kommuna-mozgalmakkal, hol forradalmakkal, hol a szervezett munkásság intézményeivel).

Ha tényleg csak a pénz kell – és meg akarja tartani a tömeges támogatást –, a miniszterelnök elővehetne egy egyszerű lehetőséget. Ideje az elmúlt huszonöt év vagyonosodási vizsgálatát megkezdeni. Mivel bizonyos cselekmények elévültek (kivéve a politikai döntéshozók esetében, mivel ott alapvetően vélelmezhető a jogérvényesülés akadályozása, tehát csak visszavonulásuktól ésszerű számolni az elévülési időhöz vezető időszak kezdetét), ezért csak a még büntetőjogi konzekvenciákat remélhető ügyeket lehet ugyan a megfelelő szerveknek üldöznie, de a többit is nyilvánosság elé kell tárni. Demján Sándor, Kapolyi László és Felcsuti Péter vagyonnövekménye is legyen ismert, ha már nem is büntethetőek az ezt elősegítő cselekmények! Ami meg behajtható, az igen jól jönne a költségvetésben.

Meg persze egy igen alacsony százalékú-ezrelékű, progresszív jellegű, a cégekre is vonatkozó vagyonadó sem ártana: a gyanús eredetű vagyonok legalább némileg hozzájárulnának a költségvetéshez. És ha alacsony rátájú az adó, a becsületes úton szerzett vagyonok tulajdonosai is csupán képességük mértékében fizetnének.

De a Miniszterelnök Úr más utat választott. A szegényeket sarcolja. És még mindig relatív többségben maradtak pártjának támogatói.

Eszembe jut egy régi történet:

A híres és sok nő által rajongott előadóművész hakniján egy kistelepülésen előadás előtt orális szolgáltatásra bírja az egyik rajongóját. A hölgy nagy örömmel elégíti ki minden kívánságát, s épp a munka dandárjába érnek, mikor a szervezők rájuk nyitnak a műsorkezdés miatt. A hölgy egy pillanatra zavarba jön, majd – miközben még mindig térden áll – büszkén vágja ki magát:

 - Micsoda megtiszteltetés, hogy a Művész Úr ennyi szép nő közül épp nekem udvarol!

Úgy tűnik, sokan még mindig udvarlásnak vélik, amit a kormány művel velünk.

Bizonyos Fidesz-bűnözői csoportok nagy nyilvánosság előtt és visszaesően aláznak meg kiszolgáltatott és hátrányos helyzetben lévő csoportokat. Nem csupán a hajléktalan polgártársaink egy részét igyekeznek címkézni – rendeleteikkel és sajtónyilatkozatukkal azt sugallja, hogy a hajléktalanok életmódja a bűnelkövetés esélyét növeli (ami az adatok szerint nem igaz) –, de immáron a munkavállalók betegség miatt munkaképtelen részét is komoly mértékben fenyegetik, amennyiben az új munkatörvénykönyv-tervezet felmondással szembeni védelme megvalósul.

A Fidesz-bűnöző csoportok komoly mértékű léptékvesztése többek közt azért is elképesztő, mert láthatóan a demokratikus rend elleni igen körmönfort fölbujtásnak tényállása vélelmezhető a részükről. Más magyarázata ugyanis tevékenységüknek nem lehet, mint hogy az Őszödi Igazszavú után ők is jelentős tömegeket heccelnek a roppant demokratikus (mivel a néphatalom különböző, nem választott testületeinek mérlegelésére bízott) szabályozású gyülekezési jog figyelmen kívül hagyásával történő, fegyveresen elkövetendő véleménykifejezés formáival élésbe. Bár aki nyugdíj előtt áll, az a munkavállaló továbbra is várhatóan a „védett korban” marad az ellenérdekeltségben álló munkáltatóval szemben, ám aki egészségügyi problémáinak köszönhetően átmenetileg munkaképességét veszti, semmilyen védettséggel nem bír majd az elbocsátással szemben.

Mindez bizonyos szempontból helyes is: amint a csorbult munkaeszközt is kidobjuk, amennyiben olcsóbb újat venni, mint a régit megjavítani, úgy a munkavállalók leselejtezésének jogát is hiba volna a munkáltatóktól megvonni. A pénz beszél. Az imigyen az őt megillető helyzetbe kerül munkavállaló számára aztán természetesen nyitva áll a további társadalmi felemelkedés állam által szélesre tárt kapuja a közmunkaprogramok formájában, de csak ha megjavul és hajlandó lemondani betegeskedéséről. Ebben az esetben természetesen deviza-alapú hiteleinek további törlesztésére kevés esélye van. Amennyiben a hitel ingatlan megvásárlását fedezte, a bőkezű állam lehetőséget nyújt az egyösszegű azonnali kifizetésre záros határidőn belül. Amennyiben az adós-munkavállaló evvel nem kíván élni, mert megveszekedetten és csökönyösen Alaptörvény-ellenes gondolkodású, esetleg a kitartó és szorgos munka, valamint a takarékosság helyett eddigi minimálbérét eldőzsölte és eltékozolta alapszükségleti cikkekre, vagy amennyiben nem mond le a betegeskedésről, annak minden következményét joggal várhatjuk elviselni tőle. Ebben az esetben a hajléktalanság bűnös életformáját választja a delikvens, ami pedig – mint tudjuk – olyan társadalmi deviancia, amit a polgári demokráciának szükségszerűen üldöznie kell.

A demokrácia jelenlegi szintjén sajnos a munkavállalók komoly tömegei egyelőre erősen artikulálják sajátos érdekeiket a táplálkozás követelésétől a lakhatáson át akár a fogyasztás még elvetemültebb formáiig (kulturális termékek, információ) bezárólag. Bár az oktatási rendszer megreformálása ennek az érdekartikulációs képességnek kívánalmas szintre változtatását is célozza, a kérdéses strukturális átalakítások jelentősebb mértékben alighanem csak hosszabb távon éreztetik hatásukat. Addig további törvénytervezetek remélhetőleg megoldják a beszélő és gondolkodó profittermelő-gépek két sajátos tulajdonságának megfelelő szintre redukálását.

Mert ha ez nem sikerül, sajnos várható, hogy jelentős tömegek jelennek meg az utcán. Nem épp békésen. Ami lényegtelenné teheti és fölülírhatja a közvélemény-kutatási eredményeket.

És a mostani kormánypárti értelmiségi holdudvar sem győz majd finnyogni és csodálkozni a csőcselék vad értetlenségén.

Miért is nem esznek kalácsot, ugye?

I. Miközben Hoffmann Rózsa Államtitkár Asszony úgy tesz, mintha több volna az általa felügyelt terület a főnöke számára puszta kellemetlen költségvetési kiadásnál, a megszorítások jelentős milliárdokkal érintik az oktatásügyet. Egy olyan országban, ahol már ma is tetten érhető, szinte kézzel fogható a bourdieu-i bajsejtelem a különbségeket konzerváló iskolarendszerről, a demjáni „jómunkásember-képzés” felé erősítenek, a növekvő félanalfabéta tömegek gyermekei számára ellehetetlenítik a fölemelkedés esélyét. Úgy tűnik, nem esett le sem Demján Dologház Sándornak, sem Hoffmann Államtitkár Asszony főnökének, hogy az oktatás ugyan drága, de hosszú távon megtérül.

Igen, nagyon drága. És tényleg nem volna jó, ha egyetemen képzett villamosmérnökökből válna tömegesen villanyszerelő. Talán ezért kellene az alapoknál kezdeni.

Az alapfokú oktatás kudarca, hogy a közép- és felsőfokú képzés jelentős részben az alapok pótlásával kell küszködjön. Kudarc, hogy a túlterhelt és nem eléggé fölvértezett – bár kétségtelenül jobbára már az elkeseredettség határáig lelkes – pedagógusszakma a családi kulturális örökséget behozhatatlanként kényszerül kezelni. Nagy csoportokban, rossz fölszereltséggel – és igen: gyönge szakmai ismeretekkel – küzdenek, mint malac a jégen. És persze sorra el is buknak. A kultúra pedig lassan éppoly örökletes előjoggá válik, mint a vagyon vált azzá.

Az alapfokú képzésnek alighanem elsődleges céljává kellene tennie a megismerés és elsajátítás igényének kialakítását a nebulókban. Ehhez jól fölkészült, kis csoportlétszámmal dolgozó és már a képzésbe fölvétel előtt – pszichésen, attitüdben, elkötelezettségben, egyéb kvalitásokban – alaposan szelektált pedagógiai szakemberek tömegére volna szükség. Ahhoz, hogy a megismerés és megértés szándéka kialakulhasson az állampolgárokban már korai szocializációjukban (gyermekkorban), bizony nagy erők szükségesek.

Ahhoz tehát, hogy egy kulturálisan és magatartásában egyaránt integrált, valamiféle társadalmat kialakulni hagyó közösség váljék lángoktól öleltünkből egy-két generáció múlva, az alibi-pedagógia szakkönyvek és a masztodonok helyett letisztult és erősen szelektált, de erősen meg is becsült pedagógusokra volna szükség. Bővíteni kell az alapoktatás színvonalát és elérhetőségét, és erősíteni kell a pedagógusképzést – alapos alkalmassági szelekcióval a jelentkezők között.

Hoffmann Államtitkár Asszony is bizonyára így látja titokban, de ezt nem mondja el nekünk. Csak annyit szól, hogy nem lesznek jelentős elbocsátások. Ami nyilván mindent meg is old.

Bár lehet, hogy a probléma mélyebben gyökerezik.

II. Van egy régió, amelyben az áruk és szolgáltatások, valamint a tőke nagyjából szabadon áramolhat, ugyanakkor az adózás, a pénzügyi rendszer, az állampolgárok mindennapi életét érintő jogszabályok tömkelege eltérő. Egy régió, ahol a befektető bármikor elhúzhat egy országgal odébb, de a munkavállaló – a dolgozó – már kevésbé, ahol a fogyasztói felügyelet, a munkajog, a környezetvédelem államonként különböző.

Ezen belül akad egy kisebb közösség, ahol közös a valuta, a monetáris politika, de nem azonosak az adóügyi jogszabályok, a tőkefelügyeleti rendszerek, különböznek a költségvetések, a fiskális politikák. És ez a valuta – láss csodát! – nagyon közel került a bedőléshez.

Van egy fél kontinensnyi szervezet, amelynek közös intézményei csak távolról emlékeztetnek a demokratikus szerkezetre, amelyben a döntés-előkészítő és döntéshozó testület súlyos „legitimációs deficittel” küszködik, amelyben egy-két állampolgárok által nem választott, időnként a kormányok, időnként a bürokrácia által delegált testületek döntenek el alapkérdéseket, amelyben ad hoc alakulnak olyan döntéshozó csoportok, amelyeket senki nem hatalmazott föl döntésre, ahol a parlament közelebb áll – még ma, kibővített jogkörrel is – egy konzultációs grémiumhoz, mint egy törvényhozáshoz, ahol az igazságszolgáltatás (Strasbourg) az általa tárgyalni kívánt ügyeket vizsgálja csupán, ahol a hatalmi ágak elvileg sem válnak szét.

És mit ad Ég: nem nagyon működik.

Görögország bedőlni látszik. Ami ez Európai Unióra nézvést is vészes következményekkel járhat, nem csak az euróra.

De Európa ezt is rövid távú pénzügyi gondként kezeli.

Holott a probléma talán alapvető strukturális kérdésekben gyökerezik.

Ui.: Följelentés érkezett az ügyéség részére Papcsákisztán (Zugló) gyanús ügyei kapcsán. Lássuk, mennyire független az ügyészség, mennyire áll távol Polt Pétertől a pártpolitikai kézivezérlés! Lássuk, kideríti-e a nyomozóhivatal, hogy ezek is lopnak!

Tanulságos volt az utóbbi hónap.

Hajléktalanügyi népbiztossá vált Józsefváros hajléktalanüldözője, Hoffmann Rózsa államtitkár asszony esmég kapott egy szekundát, a Miniszterelnök Úr jelenléte nélkül már egy nagygyűlés is összeomlik a kormányoldalon (a finanszírozók ezen rövidesen el is gondolkodnak majd – mi lesz, ha megbetegszik?), az egyik kis elhivatott országmentő néhányadmagával kilépett az állampárt érdek- és gazdaságegyeztető utódpártjából, hogy ő alakítsa ki az igazi baloldali képviseleti alternatívát. És tízezrek álltak kint október huszonharmadikán egy interneten meghirdetett, erőforrások – pénz, sajtó, nagy támogatók – híján lévő civil szervezet tüntetésén. Ahhoz és csak ahhoz csatlakoztak szakszervezetek, más civil kezdeményezések. (Persze megint kimagyarázhatatlan tömeget és képeket termetve a hatalommal szemben.) A lelkesítő naptéri szellem és a rútul, egy „civilizációsharcozással” elgáncsolt hősi ezredfordulós alterglob mozgalmak megmozdulásainak biztató visszfénye volt ez a tüntetés még akkor is, ha akadtak, akik alig leplezetten szóltak pártpolitikai érdekek mentén (például az ellenzéki összefogásról – mint ha az eddigi pártpolitikai elit egésze nem tehetne arról, hogy a fülkeforradalom azt teszi, amit: kulisszademokráciát teremt kiürítve annak minden tartalmát a hatalmi ágak elválasztásától a civil szervezetek kolonizálásán át a személyes autonómia gazdasági és politikai szintű szűkítéséig).

Az utóbbi huszonkét év nem csekély mértékben szólt arról, hogy a pártokon keresztül a (hatalmi) elit kolonizálni próbálta a társadalmat. Rövid távon nem is kis sikerrel. Ami önmagában is elkeserítő, de tekintettel arra, hogy ez nem a pártok, hanem a pártokon keresztül a gazdasági-hatalmi-kulturális elit érdekében történt, kicsit több is: a népfelség elleni merénylet. Ám ami 2011. október huszonharmadikán történt, előrevetíti: ez nem sikerült.

A jelenlegi kormány (is) kész tényként vette számításba: be van fejezve a nagy mű, igen. A (társadalmi) gép forog, az alkotó pihen. De tévedtek. Nem kellettek évmilliók, hogy a csoportdinamikák áttörni látsszanak a civilizátorok, háttéremberek, finanszírozók és vazallusok művét. A közösség egy része ébredezik. Egyre több állampolgár kíván dönteni saját sorsáról. Nem letétbe helyezni a döntés jogát képviselőjénél, hanem dönteni.

Mert a döntések átruházását – a képviseleti rendszert –, minél kiterjedtebb, annál több informális és eredeti céljával ellentétes tényező befolyásolja. Nem csak a tőkések által aprópénzen megvett képviselők és pártok sora, de a személyes kapcsolatok miatti erős döntéstorzító tényező, vagy választott arisztokráciánk tagjainak sajátos szocializációs (vagy épp szocializáció-hiányos) volta is torzítja a képviselet elvét. Minden közvetlen demokráciát szűkítő rendszer alapvetően arisztokratikus – bár már rég nem elitista, mivel az „elit” is proletarizálódott kulturálisan (lézerblokkolóstul, sportstadionostul, dologház-szorgalmazóstul, öregecskedőzéstül) – és antidemokratikus.

Tömegek kívánnak mást. Szimbólumként negyedik, ötödik, akárhanyadik köztársaságot, valójában részvételt és a döntéshez szükséges tények teljes körű megismerhetőségét.

Részt kívánunk venni a saját életünkben. Amihez persze nélkülözhetetlen előbb a kellő informálódás, a tények megismerése, a közösségi kérdésekbe befektetett munka, majd a párbeszéd egymással. Közös dolgaink megvitatása.

És aztán jöhet a következő lépés. Kialakítása egy közösségnek. Egy társadalomnak. Ahol evidencia, ezért nem kell követelni a méltó életet, a tisztes állampolgári létet.

Az első lépés az ehhez vezető úton a minél erősebb személyes függetlenedés a mai intézményektől. A kivonulás. Szecesszió. (Magas pártpolitikai passzivitás például.) A második a közös gondolkodás rendszereinek kidolgozása. (Mondjuk viták akár a virtuális térben is – egymás tisztelése mellett.) E kettőt megkezdtük már.

Sokan vagyunk, akik ezt az intézményrendszert, ezt a jogrendet, ezt a képviseletet akkor is leszarjuk, ha mindennapi életünkre erős hatással van, ha éhezünk vagy félünk időnként emiatt. Megalakulni látszanak az alternatív, részvételi intézmények csírái. Ahol a sztrájk nem jogi probléma, hanem kenyérkérdés, ahol a vallás nem statisztikai adat, hanem szellemi egzisztenciális állapot.

Alakulnak a csírái annak a rendszernek, amelyben adott a belepofázás alanyi joga.

Államtitkárok, szociológusok, közgazdászok és finnyásak számára lefordítva: amelyben érvényesül végre a részvétel elve.

És akkor ez a mostani kis zsebcipolla, ez az új undok hiába tesz vagy nem tesz, szól vagy hallgat, nyer vagy veszít a következő választásokon. Bár még nem érti (és ő eséllyel soha nem is fogja megérteni), de neki is csak a megye háromban lesz módja labdába rúgni, nem csupán az előző küldetéstudatos kis paprikajancsinak.

Mert akár egy – jogsértő (hehe!) - általános sztrájk, akár az, hogy tömegesen hagyják figyelmen kívül a féldebil törvénytervezeteit és törvényeit (aminek amúgy is komoly hagyományai vannak tájunkon), körülötte is vákuumot teremt.

Zsebcipollák, küzdjetek tovább bátran! A részvételi demokrácia tőletek csak még több reményt kap!

Ui.: A hosszú hallgatás oka leginkább az, hogy a hírek mostanság magukért beszéltek. De néha nem állja meg a blogger a kiegészítést...

Betiltották.

Alapjogot korlátoz a hatalom. Legutóbb ilyen feltűnően 1988-ban tette. (Meg 2006-ban is, ezt kár volna tagadni, de akkor nem előre tiltottak, hanem utólag vertek.) Az óvatos belügyér akkoriban is inkább a tisztes és békés állampolgárok, a csöndes többség oldalára állt ahelyett, hogy mindenféle fölforgató elemeket hagyott volna az utcán hőbörögni.

Pintér Sándor és Orbán Viktor alighanem szintúgy tényleg hőbörgésnek véli, ha tömegek kívánják demonstráción kifejezni nemtetszésüket.

Sokan remélték a 2010-es kormányváltás idején, hogy végre megváltozik a rend. Számosan lélegeztek föl a változást látván. Nem csak a megszorítások, de a tétova és butácska politikai iránytalanság is komoly teher volt sokaknak. Bár az, hogy Bajnai (akinek neoliberális megközelítése e sorok szerzőjétől idegen) Cincinnatusként, az ekéje szarvától (az irodája asztalától) ugrott be miniszterelnöknek, igen tiszteletreméltó volt, és alighanem sokat is hozott az országnak, de már késő volt: Ferenc pajtás puszta jelenléte hiteltelenítette a jó szándékú, vállaltan és érzékelten nem államférfiúi igényű, egyszerűen csak kármentést célzó új miniszterelnöki tevékenységet. Már csak azért is, mert Bajnai eredményeit, amit a masszív és tehetetlen szocialista frakció ellenében tudott elérni, az MSzP pártpropagandára próbálta fölhasználni. Persze csekély eredménnyel.

Aztán jött az új kormány. Sokan mondták, hogy 2010-ben bárkit indíthat vagy kinevezhet korunk Caligulája, Fidesz-színekben egy szamár vagy ló is befutó. Az önkormányzati választások és az időköziek bizonyították ezen állítást. Ma az egyik legnépszerűbb – pontosabban az egyik legkevésbé népszerűtlen – politikus a Köztársasági Elnök úr. Persze ez nem az előbbiekről jutott az eszembe.

De valami mégsem egészen stimmel. Már tavasszal megkezdődtek az óriási tömegeket mozgósító, kimagyarázhatatlan tüntetések. És az ősz forróbbnak ígérkezik. De akkor lesz igazán forró, ha a hatalom azt hiszi, hogy elzárhatja a társadalmi szelepeket, betilthatja a tüntetéseket, megfélemlítheti vagy kézben tarthatja a médiát. 2006-ban a kormány lecsőcselékezte a tüntető tömeget, de ez meglehetősen kontraproduktívnak bizonyult. Most sem érdemes megpróbálni.

1988. októberében óriási tömeg gyűlt össze a Baross téren, a demonstrálókat motorosrendőrök, lovasrendőrök félemlítették meg, verték széjjel. A korabeli sajtó egy napig hallgatott, mint a csuka, aztán rövid és semmitmondó, a korabeli szakzsargonnak megfelelő mondatokkal elintézte az ügyet: csőcselékezett egyet.

Fél év múlva megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások. A pártállam hatalmi elitje csak így remélhette, hogy megússza komolyabb felelősségre vonások nélkül az ügyeit.

Lehet, hogy tanult ez a társadalom a hibáiból, és már nem felejti el fél év alatt, ki miért felelős.

Talán megbocsát, de nem felejt.

A szeptember 29-i szakszervezeti tüntetéseket a Belügyminisztérium nem engedélyezte. Szerintük egy kis forgalmú pesti utcán szombat délután aránytalanul akadályoznák a közlekedést.

Incinatus szobrát a római nép kivitte a templomból és darabokra törte.

Nem érdemes lóról szobrot mintázni. És nem érdemes lovat templomba vagy közintézménybe vinni.

Valami történik a VIII. kerületben.

A helyi polgármester népszavazást írt ki a hajléktalanok ügyében.

Emlékezzünk meg a nevéről az utókor számára: Kocsis Máténak hívják. Csak hogy a XXI. század elei Werbőczyt, Lépes Györgyöt és Döbrögit se feledjék a századok.

A népszavazás igen tiszteletreméltó intézmény. Helyes, ha a mindenkori hatalmi elit meg kívánja erősíttetni döntéseit közvetlenül a választók által. Az azonban kétes, amikor nem a probléma megoldását, hanem a saját, minden humánumot nélkülöző döntésüket kívánják álkérdésekkel utólagosan legitimálni.

A gond nem kicsi. A hajléktalanokat ellátó intézményeket el kívánják kergetni a kerületből minden olyan garancia nélkül, ami azt biztosítaná, hogy másutt megtelepülhetnének ezen intézmények. A hajléktalanok utcai életvitelét börtönnel kívánják büntetni. A kerület polgármestere minden konkrétum nélkül követel fölhatalmazást a tárgyalásra a főpolgármesterrel.

Ha megszűnnek az ellátóintézmények, azok az eltökélt hajléktalanok, akik a pokoli körülmények közt működő nagy hajléktalantermekben is készek hálni, megint utcára kerülnek. A kerületben ée a környező kerületekben. Ha  börtönbe zárják a nyomorgókat, ráadásul a börtönkiképzésen is átesnek. Lesznek majd félprofi bűnöző hajléktalanjai Józsefvárosnak.

Gratulálok! Azon kívül, hogy népszerűsködő és hazug kérdésekkel ideiglenesen megnő a Polgármester Úr népszerűsége, vajon mit céloz ez a népszavazás? Alighanem azon túl semmit.

A hajléktalan-kérdésre van becsületes megoldás. Nagy-Britannia három év alatt töredékére csökkentette a fedél nélküliek számát. Igaz, sokba került, de nagy részük azóta adófizetőként vissza is adta a befektetett összeget. Miközben a kerületben jóval több a kötelezően előírtnál a szabad önkormányzati lakások száma, a kerület kikergeti a hajléktalanokat. Azokat is, akik dolgoznak, konszolidált nyomorban élnek, nem csupán a „deviáns elemeket”. És miközben a társadalom számára a legdrágább a hajléktalanok börtönökben tartása, aztán a hajléktalanszállóké, és a legolcsóbb a lakástámogatási rendszer kiépítése, Kocsis Máté a legdrágább megoldás felé tereli a rendszert.

És mi fizetünk. Ma, a börtönök költségeit és holnap a nyomor óriási kárait.

Fizessen Kocsis Máté, fizessen a hatalom, ne mi!

A civilek és az ellenzéki pártok kampánya pénteken indul Józsefvárosban.

Mert van tisztességes megoldás!

Ui.: A közegészség veszélyeztetése, a garázdaság és a szomszédjogok megsértése ma is büntethető. Azon állampolgárokat, aki szabálysértést követtek el akár hajléktalanként is, eddig sem volt képes a hatóság a kerületben jobb belátásra bírni. Most két újabb - mellesleg alkotmányellenesnek ígérkező - jogszabály marad betartatlanul...
 

A Matolcsy-doktrína megbukott. Az adósság kinövekedésének elve egy globális recesszió közepén egy, a globális gazdaságnak igen kitett országban, Magyarországon nem bizonyult működőképesnek. Bár számos jel utalt erre, a kabinet és személyesen a miniszterelnök legutóbbi időkig kitartott a kinövekedés elve mellett.

A várható két százalék alatti növekedés messze elmarad a tervezett három százaléktól, ami komoly lyukat üt a költségvetésen. Ráadásul nagy törlesztések lesznek esedékesek a 2012-es évben. Kérdés, hogy a kormányzat hajlandó-e a további kiadáscsökkentés (azaz megszorítás) mellett a bevételek növelésére is. Hajlandó-e az egykulcsos adó bevezetésétől kiesett bevételek pótlására, vagy akár a progresszív adózás újbóli bevetésére. Kérdés, hajlandó-e új, vagyoni jellegű adók kivetésére.

A helyzet csapdákat rejt. A kormányfő erősen hozzákötötte magát a „kinövekedés-elmélethez” és a lineáris adórendszerhez. Komoly presztízsveszteség nélkül nehéz lesz a várhatóan szükségszerű fordulat megtétele. A kormányzati kommunikáció nyilván alapos erőfeszítéseket tesz, hogy ne ez kerüljön a figyelem középpontjába. De a következő ősz azt a veszélyt hordozza a számára, hogy ennél is kellemetlenebb kérdések jutnak reflektorfénybe.

Láthatóan komoly hatása lesz a megszorításoknak az oktatásra. Bár a hírek jobbára késlekedő tankönyvekről szólnak, az is megjelenik a médiában, hogy az iskolák államosítása egyben iskolák bezárását, pedagóguselbocsátásokat is jelent. Ugyanakkor az államosítás önmagában az oktatás területenkénti egyenletesebb színvonalát nem biztosítja.

A nagy társadalmi ellátórendszerek közül az egészségügyben is megjelennek a feszültségek. Nem csupán a rezidensek lábbal szavazása, de az épületek privatizálásának előkészítése és a forráskivonás is jelentős további várható érdekellentét-fokozódást és egyben színvonalcsökkenést előlegez.

A kiadási oldalon jelentős csökkenésekre számíthatunk. A hajléktalanellátás néhány milliárdos – a költségvetés néhány tized ezrelékét érintő – tételei is csorbulnak. Igaz, eközben azon pénznyelő rendszerek, amelyeket a keretszabályozókkal – a közbeszerzési törvénnyel, a transzparencia növelésével, állampolgári részvételi elvű ellenőrzőrendszerek kiépítésével – költséghatékonyabbá lehetne tenni, továbbra sem változnak. Mind az állami nagyvállalatok, mind a pártfinanszírozás, mind a pályázati kiírások szisztémája számos – a költségvetéssel összemérhető nagyságrendben kárt okozó – részletben maradt érintetlen.

A kormányzati kommunikáció láthatóan előkészíti a megszorításokat. Az azonban nem észlelhető, hogy eltökélte volna a bevételi oldal komoly mértékű növelését vagy a korrupcióra és hatékonyság-hiányra visszavezethető kiadások csökkentését.

Pedig ez eddig is sokba került.

És persze jó a a társadalom tűrőképességét is figyelembe venni.

Komoly kihívás lehet a szocialistáknak, hogy már nem az egyetlen minden szélsőségességtől mentes kihívója a kormányzó erőknek. Így aztán jól konstruált, identitáserősítő háborút indítottak az egyetlen komolyan vehető alternatíva ellen.

Miután az ökopárt visszautasította a II. kerületi időközi választáson a közös jelölt állítását a szocialistákkal, az Amerikai Népszava egy időben lépett Gréczy Zsolt blogjával. Ez utóbbi azért különösen finom ügy, mert - néhány inszinuáló megjegyzés mellett - legfőképpen Schiffer Gyurcsány elleni följelentését kifogásolja. Nem veszi figyelembe, hogy ha egy bűncselekmény gyanúja továbbra is fönnáll, a pártpolitikai játszmák ezt nem befolyásolják. A jog nem a pártpolitika hitbizománya. De ez Gréczyt láthatóan nem érdekli.

És mindevvel párhuzamosan persze tömegesen jelentek meg a kognitív disszonanciával terhelt kommentek a Véleményvezér HVG-s cikkes linkjére is.

Az ügy alapvetően nem igényel komoly értelmezést, mivel elég egyértelmű a helyzet. A technikai koalíció elvét számon kérni értelmetlen ma, mivel ez az egy képviselő a második kerületben nemhogy egyharmad alá nem szoríthatja a kormányzó erőket, de még a kétharmadjukat sem veszélyezteti. Akkor meg különösen vicces a technikai koalíció számon kérése, ha közben „a Jobbikkal semmit” elve továbbvisszhangzik ugyanezen számonkérők szájából.

Úgy tűnik, az LMP mégsem az SzDSz. Nem segédcsapat. Amikor van értelme és célja az együttműködésnek, akkor hajlandó a – széles körű – együttműködésre. Ezúttal azonban nincs célja, legföljebb az MSzP ellenzéki dominanciájának biztosítása.
Az meg az MSzP-n kívül senkinek sem érdeke. Az országnak sem.

Két pontban összefoglalva:

1. A II. kerületben akkor is kicsiny az esély, ha minden párt összefog a Fidesz ellen a Munkáspárttól a Jobbikig - ami nem is valószínű.
2. Ha – föltéve, de meg nem engedve, mivel esélytelen – az új, Jobbik-mentes "demokratikus koalíció" le is győzné a Fidesz jelöltjét, ez nem hozna semmit, mivel a kétharmad megmaradna. Legföljebb annyi eredménye volna, hogy egy csomó LMP-s szavazót – akik nem hiába nem szoci-voksolók – eltántorítana a választástól és az utolsó esélyként elfogadott pártjától. Az LMP szavazóinak jelentős része ugyanis ma nem szavazna szoci jelöltre. Az ökopárt választóiban láthatóan nincs meg az a mindent elnéző szavazói fegyelem, mint ami a szocialisták jelentős részében.

Az különös, hogy a kopogtatócédulázás eposzi szerkezete újra meg újra fölmerül ebben a jól koordinált médiamunkában. Ugye avval gyanúsítják a zöldeket, hogy az utolsó pillanatban vettek/kaptak egy nagy adagot (a szocialisták szerint a Fidesztől, a kormánypártiak szerint a szocialistáktól), ezért lettek meg az ajánlószelvényeik. Aki gyűjtött már, az ugyan tudja, hogy az ajtókon hagyott értesítő és a gyűjtőpontok rendszere a végére érik be, így aki jogszerűen gyűjt, annak a végére jön több KC, de érthető a vádaskodás. Illegális listák birtokában, lefizetett kézbesítők esetén, föltört postaládák rendszerében a nagy pártoknak, amelyeknek már az elejétől egyenletesen „jött” a KC, valamiképp el kell terelniük a figyelemet disznóságaikról.

Az MSzP számára láthatóan nehezen lenyelhető, hogy az LMP nem SzDSz. Láthatóan komoly erőket mozgósítanak – nagy gazdasági és még ma is jelentős humánerőforrás-alapjaikból – arra, hogy hiteltelenítsék, a „másik oldal” dobozába szuszakolják a zöldeket. Pedig az ökopárt sikere nem kis részben abban keresendő, hogy tömegeknek lett elege a kétosztatú pártpolitikai gyűlöletkultúrából. Épp az ebben az értelemben vett más politikát akadályozza az a szellem, ami Orbánéknál is éppígy megtalálható: aki nincs velük, az ellenük. Mivel azonban velük - várhatóan jónéhány évig még - nem sokan vannak, vélehtőleg a politika megváltoztatásának elszabotálása egyben a kormányváltás esélyének elszabotálása is. Mondható tehát, hogy akár azt az árat is megfizetik és polgártársaikkal is megfizettetik, hogy a jelenlegi kormány maradjon akár évtizedekre is hatalmon a legerősebb ellenzéki erő bérelt szocialista státuszáért cserébe.

A gyűlöletkultúra erősödése azonban nyilván az ettől eltérő igény erősödését is eredményezheti. Épp a kétosztatú, egydimenziós párttér szocialista erőltetése eredményezheti – a 15%-nyi szocialista hívő keménymag stabil biztosítása mellett – a potenciális szavazók eltűnését, átvándorlását. És lassan fideszes mértékű karanténba zárja a szocialista párt is magát.

Pedig volna közös célja az ellenzéki pártoknak. Az alkotmányosság visszaállítása érdekében a kormányzó erők egyharmad alá szorítása 2013-14-ben.

Ami talán fontosabb, mint a szocialista párt baloldali primátusa.

Már ha maradt a hatalmi törekvések mellett némi társadalmi felelősség is a szocialistákban.